– Miért tartja fontosnak, hogy a rituális szimbólumokat ilyen alaposan elemezze?

– Tekintettel arra, hogy negyven esztendő során a sorsforduló rítusokat tanulmányoztam, úgy az utolsó harminc esztendőben rájöttem, hogy a szóbéli kommunikáció nem elég ezeknek az átmeneteknek a megvalósításához. Eltűnődtem az egésznek az eredetén, és azt mondom, hogy a rituális szimbólumok egyfajta segítségként működnek, a szóbéli kommunikáció mellett az emberré válásunk folyamatában óriási szerepet játszhattak és játszhatnak ma is. Már a kezetektől kommunikálni kellett, mikor még nem volt törvény, népi jog sem, mivel már ekkor meg kellett szervezni a közösséget. Valószínűleg az őskori ember a jelképek segítségével jobban kommunikált, mint a szavakkal, gondolok itt például az Altamira-barlangban fellelt rajzokra, amelyek vadászati szabályokra vonatkozhattak. Meg kellett magyarázni a születéshez, a halálhoz vagy a párválasztáshoz való közösségi viszonyulást is. A rituális szimbólumok az emberi akaratot, vágyat fejezik ki, olyanokat, amelyekre nem könnyen találtak szavakat, és így a természetbeli folyamatokból vettek analógiát példaként. Én egy külön rendszernek tartom ezt az anyanyelv mellé betársuló képi nyelvezetet.

Bátorkodom népi alkotmánynak is nevezni, mivel ezek a rituális szimbólumok magukba foglalják a közösség teljes viselkedési, gondolkodási és cselekvési mintáit, modelljeit, amelyek kötelezettségekkel bírnak mindenkire nézve. Könyvemben arra hívnám fel a figyelmet, hogy ezeket a rendszereket úgy kellene érteni, olvasni, mint az ábécé minden betűjét, a nyelv minden egyes szavát. Azt szokták mondani, hogy „nyelvében él a nemzet”, én ehhez hozzátenném, ugyanennyire fontos, hogy szokásaiban és rituális szimbólumaiban is éljen. Ugyanis ezek a rituális szimbólumok is megkülönböztetnek minket másoktól, nem negatív értelemben véve, hanem sajátossá, egyedivé tesznek minket. Persze ezek a beavató rítusok vagy szokások nemcsak nemzetekként, hanem néprajzi tájegységenként, sőt olykor, ahogy ez a kötet is igazolja, településenként is bírhatnak sajátosságokkal.

– Utalt arra, hogy érteni kell a jelképeket. Azért is így kell lennie, mert legtöbbször egy szimbólumot több kontextusban is használtak, mint például a fenyőt?

– Egyik tanulmányomban azt feltételezem, hogy a lármafából jöhetett létre a lakodalmi fenyő. Több forrásban is fellelhető a székelyeknél használatos lármafa, melyeket különböző hegytetőkön gyújtottak meg, hírt adva közelgő veszélyről és mozgósítva a falvakat. Legtöbbször a magaslatokon egyedül álló karcsú fenyőt ágait felnyírták, hegyére szurkos szalmazsúpot kötöttek, a szalmát lenyújtották egészen a fa tövéig, hogy meg lehessen gyújtani, ha jön az ellenség. Azonban a népi kultúra észlelte, hogy a fenyő alakra milyen csodálatos, hogy örökzöld, hogy ennek a fának vitalitása van, és akkor bevonták a házasság sorsfordulójába is. Felnyírt magas fiatal fenyőkkel díszítik annak a háznak a kapuját, ahonnan a menyasszonyt kikérik. Ezzel adják hírül, hogy az illető portán fontos változás következik be. Még inkább ezt a feltételezést látszik igazolni az ágsiratás, amelyre a csíkszentdomokosin kívül nem kaptam példát a Kárpát-medencében. A lány, mikor utoljára lépi át hajadonként a szülői ház küszöbét, így búcsúzik a feldíszített fenyőtől: „Ezt Isten az én számomra teremtette, sűrű erdőbe, láncfák közt. Égnek harmatjával, földnek zsírjával növelte, az én első tisztességes napomat felékesítette.” A „lanze” német szó lándzsát jelent, a láncfa eszerint nem összefonódó fákra utal, hanem fiatal magas fenyőt jelöl.

– Érdekes, hogy a fenyő itt a leányság jelképe, de a lakodalmi perecnél, ahogy a kötetéből is kiderül, már férfiasságra utaló fallikus szimbólum...

– A perec lakodalmáról, ahogy az ágsiratóról is csak csíkszentdomokosi vonatkozásban hallottam. A lakodalom mindenhol a világon a férfi és a nő társadalmi változását ünnepli, de következtetéseim szerint a perec lakodalmánál a nő nemi sorsának a változása kerül a központba. Valószínűleg ezt éppen olyan fontosnak tartották megjeleníteni, mint magát az esküvőt, vagyis az ifjú pár életében bekövetkező társadalmi átmenetet. A násznép a templomi esküvő után vonult le a násznagyhoz kivenni a perecet, mivel az ő rituális nászajándéka volt. Egy teherhordó saroglyára tettek egy kenyeret, ennek a közepébe szúrták a fenyőt, és ezt díszítették fel perecekkel, valószínű ebből származik a neve, illetve csörögéket is aggattak rá. A kenyér tehát a női szimbólum, a befogadást jelképezi, a fenyő ez esetben pedig fallikus szimbólum. A kettő így együttesen a női és a férfi testi egyesülését meséli el képi nyelven. A fenyő tehát egy idomított szimbólum, amelyet különböző helyzetekben más és más jelentésekkel ruháztak fel. Megerősíti az erotikusságot a fenyő alá rakott sült malac, melynek szájába egy jó nagy sárgarépát tettek, és két füléhez egy-egy piros almát helyeztek. A perec a lakodalmi főasztalt ékesítette, és csak a visszahíváson fogyasztották el, szertartásosan szedték le a díszeit, kosárba tették, és szétosztották a kisebb násznép, a két család tagjai között, így rituálisan még jobban megerősítették a rokonsági kötelékeket. Jól látszik a könyv borítóján található illusztráción (melyet Boér Lenk Ilona készített, mint ahogy a többi olyan rituálét is ő jelenítette meg rajzokon, melyeket nem lehetett fényképekkel szemléltetni – a szerk.), hogy a násznagytól, amikor a lakoma helyére ment a násznép, felcserélődött a sorrend. Itt az ifjú pár is csak szemlélője volt az eseményeknek, a menet élén a perec állt, melyet négy legény vitt. Őket követték azok a koszorús lányok, akik előzőleg a templomig a menyasszonyt kísérték, itt tehát a perec volt a menyasszony, a perec esküvőjét „játszották” el.

– Domokoson alapos kutatásokat folytatott, így észlelhette a szokásokban bekövetkező változásokat. A perec lakodalmát, amint megjegyzi a könyvben is, utoljára az ötvenes években tartották. Hogyan változnak a szokások, feledésbe merülhetnek a szimbólumok, a globalizáció mennyire kezdi ki ezeket?

– Korábban beszéltem arról, hogy amikor a nyelv gyengének minősül bizonyos jelképek megfogalmazására, akkor megjelennek a szimbólumok. Első látásra most mintha megfordult volna a helyzet: a diskurzusok uralják a kommunikációt, és a jelképek háttérbe szorulnak. Mintha a felvilágosodás korába tértünk volna vissza, ahol a puszta rációval akartak mindent elmondani, és tagadtak minden hiedelmet. A könyvem ebben a vonatkozásban egyfajta hadakozás a nyelvi kommunikáció egyeduralma ellen, főleg a Népi kultúra a globalizáció korában című tanulmányomból tűnik ez ki. Nem kell föltétlenül a jelképek teljes kiveszésére gondolni. Új rituális szimbólumok is születhetnek. Gondolok itt a székely kapu jelenségre, amelyből alig egy évtized alatt export szimbólumot gyártottunk. Az egész abból indult ki, hogy bizonyos határokat székely kapukkal kezdtek jelölni. Alig térünk le az európai útról Csíkszentgyörgy felé, ott találjuk az Akó-kaput. Itt a községhatárt így nevezték már az őseink is, mégis a települések lakói úgy érezték, egy tárggyal, székely kapuval is ezt jelképezni kell. Nemrégiben, egyik nyaralásom alkalmával a feleségemmel körbejártuk Felső-Háromszéket. Majdnem minden település bejáratánál hasonló kaput találtunk, de az iskolák, közintézmények elé, még a temetők bejáratához is ilyen kapukat állítanak. Gomba módra szaporodnak a székely kapuk. A testvérvárosi, a testvértelepülési kapcsolatoknak az egyik legértékesebb ajándékai a nálunk készített székely kapuk.

Most csak kapásból példáznám, hogy a Csíkszentmártonban készített székely kaput Mórahalom központjában helyezték el, előkelő helyen, de számtalan ilyen eset van, már Rodostóban is a Magyarok Székelyföldi Társasága állíttatott egyet stb., szóval export szimbólum lett. Ugyanúgy képviseli a székelységet, mint a székely himnusz, amelyet Magyarországon is hivatalosítottak, hiszen az Országgyűlésen is elénekelték. Ezek a kapuk nem hagyományosak, jelzik a népi kultúra funkcióváltását. A kapun nincs nyíló, nem kötődik elkerített területhez, kerítéshez, sőt a feliratok is megváltoztak. Nem azt írják, hogy áldás a bejövőnek, béke a kimenőnek, hanem a Szózatból idéznek: „Hazádnak rendületlenül/Légy híve, oh magyar...”, vagy Tamásit idézik: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. A román hatalom többször is kimondta, hogy Székelyföld nem létezik, válaszul erre megjelenik a székely kapuk sokasága, és a világ egyre több helyén hírt adnak rólunk. Ami érdekes, hogy míg a magyar nyelvű táblákat a szórványban támadták, besatírozták, a Székelyföld határát jelző táblát is többször ledöntötték, a székely kapukat nem bántja senki. Egy krétanyomot sem láttam rajtuk. Ezek letisztult alkotások, egy őstudást hordanak magukban, nem tiltják meg senkinek, hogy áthaladjanak alattuk, nem zárnak le tereket, mégis közvetítenek. Sőt, más nemzetek által is dekódolható üzenetet fogalmaznak meg, amihez nem szükséges nyelvi tudás.