Günther Ottó 1998-ban, a középiskola elvégzése után kezdett rádiózni. Ez megelőzően – mint meséli – volt rövid ideig munkanélküli, majd egy csíkszeredai óvodában kisegítő pedagógus. „Amikor meghirdették a Radio 21-nél a versenyvizsgát, bár nagyon szerettem az óvodai munkát, gondoltam, elmegyek, megnézem, milyen. Felvettek” – emlékezik vissza. „Az akkori Radio 21 hatalmas apparátussal dolgozott, voltak hírszerkesztők, bemondók, riporterek, nappali és éjszakai műsorvezetők, valamint produkciós. Akkor a rádiós szakmának is volt súlya. Mi voltunk A lemezlovasok, mi diktáltuk a trendet, mi hoztuk az új zenét.”

„Eddig csak két rádiónál dolgoztam. A Radio 21-nél már süllyedt a hajó amikor az akkori főszerkesztő, Flaviu Ştirbu kapott egy újabb felkérést, és csináltunk egy új rádiót, az volt a Fun Fm Rádió őse, ami akkor Marosfőn indult. Egy ideig onnan sugároztunk, aztán sikerült behozni a stúdiót Csíkszeredába. Ennek már lassan tíz éve.” Ottó évek óta a rádió reggeli műsorát, a Kotyogót vezeti, „rutinszerűen ébred minden reggel fél hétkor”, híradót szerkeszt és mond be.

„Nekem is vannak rossz napjaim, amikor azt mondom: elegem van a közéletből, mert bármennyire is hangzik ez fellengzősen, részesei lettünk a város mindennapjainak, hangunkat, személyiségünket adjuk” – mondja Ottó. Ezért, ha lehetősége adódik, új kihívásokat keres, és talál is. Ilyenek az elmúlt években egyre gyakoribbá váló nagyszínpadi munkák, konferálások.

Megjegyzi, bármennyire is rutinná vált számára ez a munka, minden napra készülnie kell. Már csak azért is, mert ha hiba csúszik a mondandóba, a hallgatók azonnal reagálnak. De ez így van rendjén – fűzi hozzá –, ha téved, azonnal érkezik a helyreigazítás, kötekedés, attól függ, ki milyen hangulatban van. De arra is van példa, hogy egy hír kapcsán részletek után érdeklődnek, ezt szereti a legjobban. „Megszoktuk egymást a hallgatókkal. Vannak olyanok, akiket már majdnem barátként kezelünk, köszönünk az utcán, beszélgetünk. Tizenhét év alatt sok minden történik. Jólesik, amikor kedveskednek, gondolnak ránk” – mondja.

„A mi munkánk attól szép, hogy egyik nap sem hasonlít a másikra, műsorvezetés közben is folyamatos a változás. Van, aki azt gondolja, hogy ott ül az ember a szerkesztőségben egy mikrofon mögött, és senkivel sem találkozik, de ez nem így van. Szeretem ezt a munkát, mindig tud valami újat hozni, amikor már-már belefásultam, történik valami ,ami felpezsdíti.” Meddig lehet még rádiózni – kérdezem, és kiderül, nem én vagyok az első, aki kíváncsi a válaszára.

„Az elején sokan megkérdezték, főleg a családom, hogy nem kellene-e valami becsületesebb állást keresni. Most már a szüleim is megszokták, de ahhoz is hozzászoktak, hogy megállítják őket az utcán és mesélnek nekik rólam. Azt hiszem, most már büszkék is rám!” Még szeretne rádiózni egy jó ideig, hiszen ez a munka folyamatosan kihívások elé állítja. „Nagy csapatban érdemes igazán dolgozni, amikor pezseg az élet. Ez most egy szunnyadó kisvárosi rádiózás, de bízom benne, hogy lesz még olyan, mint régen volt, és sok emberrel sok jó műsort tudunk csinálni.”