Kristó Róbert a Temesvári Nyugati Egyetem képgrafika szakán tanult, 2001-ben fejezte be tanulmányait. Időközben a Hargita Népe napilapnál is kezdett dolgozni mint fotós, majd kilenc évig a Csíki Hírlap fotóriportere volt. A fotózás területén mesterének Nagy P. Zoltánt tartja. Jelenleg a csíkszeredai Tanulók Házánál vizuális nevelést tanít. „1994-ben kezdtem fényképezni, amiután próbálkoztam, de nem vettek fel a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti és Dizájn Egyetemre. Hazajöttem, és olyan érzésem volt, mintha két lábbal ki lettem volna rúgva a nagybetűs életbe.

Itt laktam Csíkszeredában, szeptember volt, a gyerekek mentek iskolába, én néztem ki az ablakon, és úgy éreztem, nem tartozom sehová. De nem ültem sokáig tétlenül. A grafikával nem tudtam foglalkozni, mert nem volt megfelelő felszerelésem hozzá, így az első munkanélküli segélyemből vásároltam egy Zenit-E típusú fényképezőgépet egy bizományiban. Mondták, vigyázzak vele, mert hibásan adták be. De nem volt több pénzem, és azt vettem meg. Amíg el nem jött a tél, nem is vettem észre, hogy hibás lett volna, de aztán mínusz 1 Celsius-fok körül lefagyott a zárszerkezet. De addig is autodidakta módon megtanultam fényképezni vele. A filmek dobozán különböző piktogramok voltak, és azokat figyelembe véve leexponáltam egy egész tekercs filmet. A következő filmmel már textúrákat próbáltam fényképezni, grafikusként vettem a kezembe a fényképezőgépet” – emlékezett vissza.

Nevetve mesélte, hogy az akkor Magyarországon dolgozó édesanyja szerette volna születésnapjára meglepni egy fényképezőgéppel 1995-ben, de nem tudta, milyen gép lenne a megfelelő. Ezért, amikor hazajött, mondta, rábízza a vásárlást, mert ő csak egy egyszerű gépre gondolt, olyan „szappantartó” formájúra. Barátai körében rövid időn belül el is terjedt ez a kifejezés, amelyet azóta is sokan a régebbi típusú, gyenge teljesítményű, kevésbé felszerelt fényképezőgépek megnevezésére használnak.

Időközben bejutott az egyetemre, mint mondta, egyre többet fényképezett, mert akkoriban kevesebben fotóztak, mint manapság. Harmadéven sikerült megcsinálnia, hogy dúcon, lemezen legyen rajta egy fotó és azt kiegészítette. Aztán hosszú ideig nem foglalkozott grafikával, csak fényképezett. Egy nyolc évvel ezelőtti borospataki művésztáborban talált rá ismét a grafikára. „Jött az ötlet, hogy technikailag ne legyen belevíve a fotó a grafikába, hanem rajzoljam meg. Ehhez kerestem megfelelő alapot, és rátaláltam a fára, a mintázatára, a textúrájára. A fának van egy élete, ez benne rejlik az évgyűrűkben is, és az első ilyen jellegű kísérletem az volt, amikor a parasztházak farkasfogszerűen összerakott bütüire papírt helyeztem és frottázst (átdörzsölést) készítettem szénnel, és azokat kiegészítettem. Aztán a gyimesi táborban a csűrkaput használtam fel mint textúrát. Egy ilyen munka az érintéssel, a tapintással, a fa textúrájának a felfedezésével történik, ráhangolódva, feltéve a lapot rá, megkeresve azokat a felületeket, amiből valamilyen forma, vonalrajz kijön, és a korábban a tájról készített fotókat próbáltam a lapon kidomborítani. Tudatosan kezdtem olyan tájakat fényképezni, amiből majd grafikai eljárással egy másik munka készül, és beleillik majd a sorozatba. Mindig benne volt az életemben a fotó és a grafika – vagy egyik vagy a másik –, de körülbelül húsz év után találkozott ismét a kettő” – magyarázta a művész.

Kristó Róbertnek 2003-ban volt egy grafikai kiállítása, 2004-ben pedig egy fotókiállítása, a jelenlegi tárlaton pedig mindkét műfajban megmutatkozik. Mint mondta, a képpárok összehangolásakor – noha a technikai eljárásból kifolyólag is vannak különbségek köztük, de – az egyensúlyra törekedett. Munkái nem nevezhetők természetművészeti alkotásoknak, de gyökereiben, lelkületében közel állnak ehhez a műfajhoz.

„A természetművészet odáig is elmegy, hogy a természet fejezi be az ő munkáját. Úgy érzem, hogy az az anyag, a fa, amivel én dolgozom és ez a munka – amelyik ismerkedéssel kezdődik, a fafelület kiválasztásával, az érintéssel, simogatással, a textúra megtapasztalásával, amíg ki tudom választani azt a felületet, ami számomra érdekes – közel áll a természetművészethez, noha nem kimondottan az, de azért megérintett ennek a szelleme, és a természet szeretete egyértelműen jelen van” – véli.