Miklós István 1969-ben született Székelyudvarhelyen, 1999 óta él Csíkszeredában a családjával. Tetoválással 1989-től foglalkozik. „Annak idején sok hajós történetet olvastam, most is szeretem. Ezekben a történetekben általában benne volt, hogy a matrózok tele voltak tetoválva – minden kikötőben tetováltattak magukra valamit. Amikor 1989-ben katona lettem, a tengerészalakulathoz kerültem, mint munkáskatona. Kerestem, hogy ki tud tetoválni, mert ha a tengerészeken volt tetoválás, akkor nekem is kell. Mivel senki sem tudott, nekifogtam és magamnak készítettem egyet, a bal kezemre felírtam a nevemet: Indián. És ezt látta egyik is, másik is, és akkor kértek, hogy csináljak nekik is. Így lassan tetkós lettem” – elevenítette fel a kezdeteket. Mint mondta, kétféleképpen viszonyulnak az emberek a tetováláshoz: van, aki irtózik tőle, és van, aki szereti, és csináltat is magának.

Kérdésünkre, hogy miért is tetováltat magára valaki, rámutatott, az emberek mindig meg akarták jegyezni magukat valamivel, vagy van, aki kicsit más akar lenni, mint a szomszédja, a barátai, ki akar lógni a sorból. „Már az őskorban azonosító jeleket véstek egymás testébe, heg-tetoválással kővel, kagylóval, csonttal, amelyekbe aztán növényi festéket kentek. Így kezdődtek a tetoválások. Aztán művészetté vált. Most speciális gépek vannak, különleges alapanyagok. A kliens bejön, hozza a mintát, vagy nálam választ valamit, és amit kér, azt megcsinálom. Felviszem a rajzot a testére, van, hogy szabadkézzel rajzolom fel, ha nagyon bonyolult, akkor felkopírozom, és tűvel megcsinálom tovább. Fájdalmas kicsit, de nem veszélyes”  – emelte ki Indián. A tetováltatók száma nem csappant az utóbbi években sem, a lányok a végtelen jeleket, apró virágokat, a fiúk az úgynevezett tribal mintákat kedvelik. Indián össze sem tudja számolni, hogy az évek során hány tetoválást készített – több ezret – sőt, saját magán is van jó néhány. Arra viszont felhívja a figyelmet, hogy sokan tetoválnak amatőr módon, otthon is akár, és ennek veszélyei is lehetnek, ha nem steril eszközöket használnak, vagy ha valaki nem figyel oda a friss tetoválásának tisztán tartására.

Egy dolog biztos: tetoválás közben mindig zajlik az élet – írja Indián a könyve előszavában. Ezeket, a tetoválások közben történt eseményeket szedte egy csokorba. Többnyire vicces történeteket jegyzett le, de  olvasható olyan is, hogy késsel fenyegették, vagy hogy hogyan hálálta meg egy idős néni – akinek az arcára egy anyajegyet kellett tetováljon – az alkotást. De van történet bárányokról is, akiket a gazdájuk tetováltatni akart. Olvashatunk Kaktuszról, a hajléktalanról, valamint Tibikéről is, a Csíki Hírlap rikkancsáról.

„Ez valójában a hatodik könyvnek való anyagom, csak a többit nem adtam ki. Az elsőt 1984-ben írtam, de a kéziratot elhagytam, aztán \'85-ben írtam még egyet, de az a fiókban van azóta. Majd írtam A jégkorszak nyomában címmel egy kalandregényt, és írtam tudományos-fantasztikus novellákat. Állandóan cetlikre jegyzetelek, sok írószert elfogyasztok. Minden nap írok, rajzolok, festek, tetoválok.” A kötet kiadásának ötlete is innen jött, hogy mindig leírja a tetoválással járó, a munkája során tapasztalt érdekesebb történeteket. A kötetbe nyolcvan darab történetből hatvan került be, tervez egy további kötetet is.

A Tatoo sztorik-ban tizenhat grafika is bekerült, amelyeket 2000-ben szeretett volna kiállítani, de akkor elmaradt. Ezek most eredeti formájukban is megtekinthetők lesznek a március 9-ei könyvbemutatón, amelyet a Kájoni János Megyei Könyvtárban tartanak. További könyvbemutatók is lesznek, Kézdivásárhelyen március 17-én, Székelyudvarhelyen 20-án, Baróton 30-án, majd Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön is ismertetik a könyvet.