– Úgy tartják, hogy a színház az „itt és most” művészete. Mi a helyzet ebben a kontextusban a fotóművészettel?

– A fotográfia akkor az „itt és majd”. A fotográfia esetében mindig egy kicsit a múltban vagyunk, mert miután megnyomtuk a gombot, az már múlt idő. És aminek ez igazán készül, az a jövő. Mert van a fotográfiának egy csodálatos lehetősége, és ez a megörökítés. Lehet bármilyen technika, filmre készült vagy modern, digitális, a lényege mindig abban lesz, hogy én lefényképezem az édesanyámat, a gyerekemet, Csíkszeredában ezt a jó hangulatú vásárt, a szerelmemet, és előveszem tíz év múlva, és ott lesz nekem. Megörökítettem. Nem a pillanatról van itt szó, hanem valamiről, ami változik, ami más lesz, ami el fog tűnni, aminek a megragadására a fotográfia képes. Én úgy érzem, hogy ez egy nagy lehetőség, és tulajdonképpen az egész munkámat erre építettem.

– Robert Capa mondását – ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához –  a maga számára így módosította: Ha nem elég jó a képed, akkor nem vagy elég közel az emberekhez. Hogyan került közel a népi közösségekhez, életmódhoz, népi kultúrához, melyet aztán majd’ ötven éven keresztül fotózott?

– 1967 őszén kerültem először Székre, Mezőségre. Igaz, hogy onnan mindössze 64 kilométerre születtem, Kolozsváron, ott jártam az iskoláimat is. De ezt a hagyományos paraszti világot nem ismertem, városi gyerek voltam. Széken az első élményem az volt, hogy beestünk a táncházba, és fantasztikus látvány fogadott, ami szinte visszaröpített engem másfél évszázadot a múltba. Aznap éjjel az volt a legtermészetesebb gondolatom, hogy le kell fényképezni. Egyrészt, mert az embereknek fogalmuk nincs arról, hogy ez létezik, meg kell mutatni. A fotográfiának ez is egy csodálatos lehetősége, hogy meg tudja mutatni. A másik az, hogy meg kell örökíteni, mert ez is el fog tűnni. Volt sok minden ebből a hagyományos paraszti kultúrából Nyugat-Európában is, meg a mai Magyarország területén is, és szép lassan tűntek el és eltűnőben voltak még a hagyományok is. Le kell fényképezni, meg kell örökíteni. Tulajdonképpen azóta él bennem, hogy csodákra képes a fotográfia.

– Egy letűnt, illetve változó kor krónikásaként szokták emlegetni.

– Szerencsés ember az, akinek megadatik, hogy egy ilyen hosszú időt végig tud követni. Megadatott nekem, hogy egyrészt még érintetlen állapotában fényképezhettem Széken és még több helyen ezt a hagyományos paraszti világot. És megadatik az, hogy ennek a világnak a változását is megélhessem és megörökíthessem. Tényleg a szemünk láttára változott. Erdélyben járván, nem volt még egy olyan kelet-európai ország, amely ilyen elzártságban élt, egy ilyen stupid diktatúrának a szorításában. Persze ennek volt egy olyan oldala is, hogy ezekben a falvakban sokkal izoláltabban éltek. Sokkal jobban élték a maguk világát az ott élő emberek, éppen ennek az elmaradottságnak a következtében, aminek azért volt egy számunkra jó oldala: nagyon sok minden érintetlenül maradt meg a kultúrájukból, a viselkedésükben, a szokásaikban, a hagyományaikban, a táncaikban, a zenéikben, és ezt csodálatosan meg lehetett mutatni.

A zenészek fölgyűjtötték a zenéket, született a táncházmozgalom, születtek a táncok. Ma már olyan természetes, hogy stílusban táncolnak a fiatalok mezőségit, kalotaszegit vagy moldvait. Ez ennek köszönhető. Na most ez a változás, ami ’89-ben történt, egyrészt megnyitotta a határokat, az emberek el tudtak utazni külföldre, elmentek vendégmunkásnak, másrészt ide új világok érkeztek a televízión, a turistákon keresztül.

– És nagyon hirtelen érkezett mindez, fel sem voltak készülve az emberek ekkora változásra.

– Hirtelen szakadt le a fal. Nem is lehetett felkészülni erre. Ez nem egy hosszú, természetes fejlődés, változás. ’90 után megjelentek a látható jelei a változásoknak, mert én ugye abból élek, ami látható. És ezek a jelek mindenütt nemcsak arra mutattak, hogy nagy-nagy változás van az életükben, és beköltözött a házukba az a bizonyos idegen világ, hanem megjelent egy új fogalom, a globalizáció. Ez tetten érhető lett a fényképezőgép számára is. Ezt is szerencsémnek tudhatom be, hogy mint fotográfusnak, megörökíthetővé vált. És ez egy nyilvánvalóan kulcsszó, hiszen most már egy sokkal nagyobb jelenségről van szó, mint a változás, fejlődés: a világ kezd egy kis faluvá válni. Elkoptatott szó a globalizáció, tudom. De amikor egy háromszáz lelkes faluban ott vannak a családi képek a kredencen, ott állnak az esküvői, elsőáldozói, katonaképek, temetői képek, asszonyok feketében a kis képeken a kredencen, a kredenc mögött pedig egy életnagyságú plakáton ott áll Michael Jackson... Szóval ezek az üzenetei annak, hogy igen, ez egy globalizált világ, amiben élünk. Ez a Máramarosban volt. Vagy amikor Magyarvalkón Simon Pali bácsinak a házában, ahol még petróleumlámpa világított ’96-ban, a falon ott világított mellette két amerikai hajsampon-reklám...

– Vagy a szentkép az utolsó vacsora-jelenettel és az aranyozott óriás-karóra...

– Van is ilyen képem. A széki prímás falán, ahol az ajtófélfa mellett az egyik oldalt ott van a prímásnak a hegedűje, a másik oldalon ott áll ez a hatalmas, gigantikus karóra, ami páratlan karriert futott be Kelet-Európában.

– Nagyon sok táncot fotózott, amely egy külön ágazata a fotóművészetnek.

– Ez a hivatásos munkámhoz tartozott mindig. Egy hivatásos fotográfusnak kialakul, hogy mely területen érvényesül, hol kap igazán munkát, mi az, ami neki jól áll. Nekem a tánc volt az, és nagyon szerettem. Sportfotósként kezdtem, amiben nagyon rossz voltam, de az adott egy rutint. És a táncban nagyon fontos a gyors döntés, a gyors helyzetfelismerés, a gyors komponálási képesség, jó reflex, hogy az ember a jó pillanatban nyomja meg a gombot. Ezek aztán speciálissá teszik a táncot is. Ráadásul, ha az ember sokat jár, sokat fényképez és sok táncot lát, kialakul egy tudása, és tudja, hogy mi az, ami képben jó, szép lesz, hogy néz ki, hogy fog mutatni, és a ritmusérzék is kifejlődik, hogy mikor kell megnyomni a gombot. Ez a szakmai része.

– Manapság mindenki fotóz, nagyon sok önjelölt fotós van. A fotóművészet hogy tud ettől elkülönülni, mit tanácsol azoknak a fiatal fotósoknak, akik tényleg ezzel szeretnének foglalkozni?

– Nagyon jó a kérdés, és nagyon fontos dolog. Valamikor a fotográfusi munka nagy szakmai felkészültséget igényelt. Ma semmilyen felkészültség nem kell ahhoz, hogy valaki a mobiltelefonját megnyomja, exponáljon és csináljon egy jó képet. Technikailag mindent tudnak ezek a kompakt gépek, fénymérést, időmérést, autófókuszt, mindent. Bár eddig is az volt, most lett még sokkal fontosabb, hogy mi van a fotográfus fejében. Mit akar mondani, akar-e egyáltalán mondani valamit, van-e mondanivalója? Meg tudja-e fogalmazni azt a mondanivalót, ami neki fontos? Ki tudja-e alakítani hozzá a stílusát, azt a nyelvet, amin ő elmondja, és amin csak ő mondja el a saját gondolatait? Ez a kulcs a jövőre.