– A babzsákkészítés a gyereknevelés alatt, az egyetem utáni időszakban volt számomra megfelelő foglalkozás. Olyan, amit otthon kedvtelésből csinálhattam. Most már lassan ötödik éve készítem, tulajdonképpen a kereskedelemben lévő babzsákokat szerettem volna ember-, gyermekbarátibbá, személyre szabottá tenni. Az első babzsákot családon belül egy elsőáldozásra készítettem ajándékba, aztán nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, és ekkor született az ötlet, hogy csinálhatnám ezt én nagyban is. Tulajdonképpen a Facebook közösségi oldalon népszerűsítettem, aztán egyre több egyéni felkérést kaptam. Mivel a babzsákot a lakáshoz, gyerekszobához kell igazítani, a megrendelő ízlésének, igényének kell megfelelnie, nem igazán tudok kibontakozni. A formákba tudtam belevinni a kreativitásomat, elkezdtem például egy körte formával, aztán készítettem kockákat, próbálkoztam feldobni a formáját, hogy ne legyen egyhangú. Most például fotel alakú készül, nagyon szeretik a felnőttek és a gyerekek egyaránt. Sokszor éjszaka szabom, varrom, mert csak akkor hagyják a gyerekek, máskor az anyagon mászkálnak, húzzák a cérnákat maguk után. Mivel nem a szakmám, nekem ez tulajdonképpen feltöltődést jelent. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem kerámia szakán végeztem, ezzel szeretnék a későbbiekben foglalkozni. Most éppen pályázunk, itthon Borzsovában akarunk kerámiaműhelyt létrehozni, ebből szeretnék majd hosszú távon megélni. De a babzsákoknál maradva bevallom, jólesik az ember lelkének, amikor munkájára pozitív visszajelzéseket kap. Ma már nemcsak Csíkszeredából, hanem akár Nagyváradról, Szatmárról érkeznek a rendelések. Én gyermekotthonban nőttem fel, amiből sok hátrányom származott, de egyetemet végeztem, megálltam a saját lábamon, ezért is örvendek, hogy az emberek mint Mesit, a babzsákost ismernek, előítéletek nélkül. Kevesen tudják rólam, honnan jöttem, ki vagyok.

– Meséljen, ha az emlékek nem túl fájdalmasak...

– Gyergyószentmiklóson születtem 1986-ban, a szüleim gyergyóremetei származásúak. A szüleim elváltak, édesanyámnak komoly egészségügyi problémái voltak, és 1994-ben, mivel nem tudott eltartani bennünket, beadott a csíksomlyói gyermekotthonba. Innen később egy zsögödi, családi típusú otthonba kerültünk. A bátyám harmadik osztályos volt, én nyolcéves, a húgom nálam négy évvel kisebb. Nagyon kemény évek voltak. Én az egyetemi éveim végéig állami gondozottként szerepeltem. Aztán az egyetem befejeztével történt meg a nagy elszakadás. Akkor már másfél éves kapcsolatban voltunk a jelenlegi férjemmel, ő Brassóban dolgozott, és én követtem. Így indult a közös életünk.

– Testvérekül mindvégig együtt tudtak maradni?

– Hála Istennek, nem szakítottak el minket, folyamatosan együtt voltunk. A fiútestvérem hamarabb kikerült a rendszerből, nem kívánt továbbtanulni, mindenképpen dolgozni akart, házat építeni, önállósulni. Magyarországra ment dolgozni, hat év után hazaköltözött édesanyám mellé. Együtt kezdtek el alkotni, házat épített. Most újra Magyarországon dolgozik. Ő nagyobb volt, jobban felfogta, hogy mi történik körülöttünk. Mi a húgommal maradtunk a rendszerben, ő idén végez a második egyetemmel. Végig anyaszerepet vállaltam a húgom fölött, ugye, nem volt mellettünk az édesanyánk, folyamatosan kellett őt dajkáljam. Ott voltunk egy nagy állami rendszerben, ötszáz gyerek között. Meg kellett harcolni, hogy melyik ágyba fekszünk, hogy ne szakítsanak el, hogy az ételünket ne vegyék el, hogy a ruháinkat ne lopják el. Kézzel mostam, hogy ne kelljen a mosodába vinni, mert akkor biztos, hogy eltűnik valami. Nagyon sok nehézség volt, de úgy gondolom, ezáltal lettem erős, kitartó. Folyamatosan harcoltam, meg akartam mutatni, hogy nem fogok azok közé tartozni, akikről eldöntik, hogy mivel gyerekotthoni, nem lesz semmi belőle. A húgom 25 éves, de a mai napig majdnem mindenben kikéri a véleményem. Úgy érzem, példakép vagyok számára, és ennek nagyon örülök.

– Meglep, hogy milyen derűsen, nyíltan mesél minderről. Gondolom, ez hosszú évek munkája, ezzel a teherrel meg kellett birkózni.

– Azt mondhatom, érettségiző koromban értettem meg a velünk történteket. Addig nagyon bántott, foglalkoztatott, hogy miért pont velünk történt ez meg, miért nem tudok én rendes családban felnőni. Az ünnepek voltak nagyon nehezek. Nagyon zavart, bántott, haragudtam anyukámra, apukámra, viszont amikor érettségiztem, és egyetemre kellett menni, tudatosult bennem, hogy számomra tulajdonképpen egy nagy lehetőség volt. Ha otthon maradunk, nem biztos, hogy sikerült volna továbbtanulnom. Aztán az egyetemen már nem volt megkülönböztetés, oda aszerint vettek fel, hogy ki mit tud, nem a szülők alapján ítélkeztek. Az volt a sorsdöntő pillanat az életemben. Letisztult bennem, hogy nem kell én haragudjak a szüleimre. Az egyetemen folyamatosan pozitív élmények értek, volt szociális ösztöndíjam, ami nagyon jól fogott. Valószínű, hogy a kemény háttér következtében, sokkal erősebb, a koromhoz képest érettebb voltam. Sokkal komolyabban, felelősségteljesebben álltam az élethez.

– A szülőkkel hogyan alakult a kapcsolatuk?

– A nehézségek ellenére édesanyámmal folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, vakációban hazavitt. Édesapámról majdnem 22 évig nem tudtunk semmit, a húgom életéből teljesen kilépett, hathetes kislány volt, amikor elváltak. Ő nem is tudta, mit jelent az, hogy apa. Emlékszem, édesanyám másfél évet a tbc-osztályon volt, mi sírtunk az egyik kapuban, ő az ablakból próbált velünk kommunikálni. Csak anya volt ő is, persze, hogy neki is fájt. Utólag látom, nagyon megviselték ezek az évek, de büszke ránk. Mindannyian próbálunk saját lábunkra állni és boldogulni az életben. Most mi segítünk rajta, amiben tudunk, próbáljuk támogatni.

– Gondolom, a sérelmeket, a haragot kibeszélték.

– Fontos volt, hogy leüljünk és beszélgessünk. Kíváncsi voltam az érzéseire, arra, hogy csak úgy hidegvérrel beadott a gyermekotthonba... Mert én most, hogy anya vagyok, nem tudnám elképzelni, hogy a gyermekeimet beadjam egy állami intézménybe, hogy ne lássam őket napokig.

– Örül az unokáinak?

– Ha teheti, velük van.

– És az édesapja?

– Többször volt szó, hogy keressük meg aput, de a bátyám ezt folyamatosan ellenezte. Végül a húgommal megkerestük. A munkáltatóján keresztül vettük fel vele a kapcsolatot, mikor találkoztunk, az asztal végén egy megtört embert láttam, aki úgy sírt, mint egy gyermek. Mutatta a babakori fényképeinket, hogy neki csak ezek az emlékei vannak rólunk. Én vittem a kislányomat, ott volt az unokája. Sok minden történt az életünkben, amiről lemaradt. Jó volt megismerni, de nem tudok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna.

– Egy ilyen indulással ön most két gyermek édesanyja.

– Eszter három és fél éves, Sarolt egy éves négy hónapos, és van egy csodálatos férjem. Azt mondhatom, hogy tényleg az Isten nagyon szeret. Az, hogy ebben a nagyon anyagias világban a férjem elfogadott ezzel a múlttal, csodálatos érzés. Boldog és büszke vagyok, hogy van két lányom. Van egy otthonom, amely olyan, amilyennek megálmodtuk, és ez mindent fölülmúl. Örülök, hogy megleltem a páromat, örülök, hogy őt szánta nekem az Isten. Sokszor elgondolom, ha nem ő lenne a férjem, nem is tudtam volna kibontakozni, kellett az a pozitív erő, aki támogat. Az idő sokat segít. A múlt elmúlt, a jövőbe kell nézni sérelmek nélkül.