Igen tisztelt és szeretett Elena Ceauşescu elvtársnő,

Kérem, engedje meg hogy forró szeretettel és őszinte csodálattal, mély hálával és a szívemben Ön iránt érzett tisztelettel megköszönjem a bizalmat, amelyben részesített, hogy tarthassak Londonban, f. év május 14–június 26. között néhány szavalóestet Mihai Eminescu verseiből, angol nyelven.
18 éve dolgozom a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál. Ebben az időszakban színházunknak 8 igazgatója volt, a jelenlegi Iulius Moldovan, a díszlettervező Romulus Feneş utódja, aki csak 9 hónapon át töltötte be az igazgatói állást. Moldovan elvtárs nem színházi ember és nem rendelkezik azzal a tekintélyt parancsoló erkölcsi színvonallal, ami egy nemzeti színház igazgatói funkciójával járna. Eddigi funkcióiban kompromittálódott italozás és erkölcstelen magánélete által. Moldovan elvtársnak az igazgatói funkcióba való kinevezésével a színház tevékenysége sokat szenvedett.

A szakmai végzettség I kategóriájával rendelkezem. Az utóbbi években két alkalommal tüntettek ki első díjjal a „Megéneklünk, Románia” Nemzeti Fesztivál országos szakaszán (és egyszer második díjjal). A román nyelvű \"De ce nu-mi vii\" című Eminescu-versműsorral elnyertem a drámai szólóműsorok Országos Gálaestje Nagydíját (Bákó, 1986). Mégis, a színház amelyben dolgozom következetesen marginalizál. Szakmai színvonaluktól függetlenül azon kolléganők a favorizáltak, akik az igazgató kegyeit élvezik. Hunyadi András és Kincses Elemér rendezők – minthogy a magyar nacionalizmusra jellemző sajátos nézeteik és megnyilvánulásaik vannak – átnéznek rajtam azért, mert Hajdu Győző író felesége vagyok. Ők nyíltan elítélik a férjem pártunk politikája iránti elkötelezett magatartását, valamint egyértelmű román hazafiságunkat. Gyakorta, férjemmel együtt, „árulóknak” minősítenek a színházban, azaz olyan személyeknek, akik „elárulták” magyar nemzetiségüket és közösségüket, „piszkos politikát” folytatva román nyelvű műsoraink révén.

Iulius Moldovan igazgató passzív e magatartással szemben. Hasonlóan passzív volt egy Csávás községbe történt kiszállás alkalmával is, ahol a színház színészei, berúgva, elénekelték a magyar és a székely himnuszt. Igazgatónk nem képes e káros tendenciákat kiküszöbölni, minthogy nem rendelkezik megfelelő erkölcsi talapzattal.

Kérésem az lenne, hogy segítsen nekünk, hogy a marosvásárhelyi Nemzeti Színház élére egy erkölcsi és szakmai presztízzsel rendelkező, kompetens színházi embert nevezzenek ki, aki képes következetesen életre kelteni az emberi tevékenység e sajátos területén pártunk forradalmi politikáját.

Egy percig sem volt veszélyben a marosvásárhelyi színház, semmilyen retorziós következménye és visszhangja nem volt annak a levélnek, amelyet 1989-ben a kommunista vezérkarnak, Elena Ceauşescunak címeztek Marosvásárhelyről. Sőt, az érintettek csak a forradalom után szereztek tudomást a levélről – mondta a színház akkori igazgatója, Iulius Moldovan.
A mellékelt levélről megkérdeztük Kincses Elemér rendező és Kárp György társulatvezető véleményét is.

„Túltettem magam ezen”

„Miután előkerült a levél, akkor olvastuk, hogy engem személyesen lerészegesezett, nőcsábászozott a levélíró. Egyetlen percig sem volt veszélyben sem a színház vezetősége, sem az intézmény működése, sem a színészek, semmilyen visszhangja és következménye nem volt az írásnak, olyannyira nem, hogy csak a forradalom után, amikor előkerült, akkor szereztünk tudomást róla. Úgy tudom, ugyanaz a levél Hajdú Győző aláírásával az első titkárnak címezve a magyar nyelvű napilapban is megjelent. Ezen túltettem magam, azóta is, ha összefutunk Hajdú Győzővel vagy Ádám Erzsébettel, nem kerülöm őket, mondhatom, jóismerősi viszonyban vagyunk” – mondta el a színház akkori igazgatója, Iulius Moldovan. A levelet – annak ellenére, hogy Ádám Erzsébet személyéről van szó, sokan úgy vélték, Hajdú Győző stílusát viseli –, azaz ő fogalmazta meg.
A levélben név szerint (Hunyadi Andrással együtt) említett Kincses Elemér rendező, a magyar tagozat akkori vezetője megkeresésünkre azt mondta: „úgy gondolom, karácsony táján a szeretetről, az Emberekről kellene beszélni. Ez az eset nem az”.

A szászcsávásiak és a székely himnusz

Kárp György ekképpen emlékezett az esetre: „Nincs miért tagadjam, egyrészt mindenki tudja, másrészt semmi olyant nem tettem, amit szégyellnem kellene: 5 évig voltam a színház párttitkára. 1987 januárjában, úgy emlékszem, egy szombati napon Szászcsáváson léptünk fel, de voltunk ott 1986 őszén is, így jól ismertük az ottaniakat, és szokás volt, hogy előadás után éjszakába nyúló vendégségbe hívtak. A lakoma közepette elénekeltük a magyar és a székely himnuszt is. Vasárnap itthon szerepeltünk Marosvásárhelyen, hétfőn pedig megérkezett a megye kulturális életéért felelős szekus tiszt. Én tagadtam az éneklést. Erre ő elmondta, hogy mi történt Csáváson, hogy én nem hagytam el a termet, mint ahogy állítottam, hogy kik ültek mellettem és velem szemben az asztalnál. Ezt csak az tudhatta, aki szintén ott ült az asztalnál. Úgy tudom, az eset miatt egy hétig éjjel-nappal a Szekura hívták és vallatták a csávásiakat, de egy hét után elült az ügy, és senkinek sem esett komolyabb bántódása.

1987 februárjában megbuktattak, és irredenta nótának titulálták a Székely Himnuszt. Feszült periódus volt. Én nem vádolok senkit, mert senki ellen nincs bizonyítékom, nem volt tudomásunk a dolgok összekapcsolódásáról.”

„Sajnálom, hogy emiatt kerékbe tört a karrierje”

„Azt még elmondhatom, hogy 1989. december 22-én, amikor a marosvásárhelyi pártszékházat megrohamozta a tömeg és dobálták ki az iratokat, Oltyán Laci, nyugodjék, talált egy feljelentést, Hajdú Győzőnek az első titkárhoz címzett levelét, ami az újságban is megjelent. Olyasmi is volt benne, hogy Ádám Erzsébetet Hunyadi András kitámadta az én jelenlétemben, én pedig nem tettem semmit. Ezután Böbe levelet írt Elena Ceauşescunak, de akkor nem tudtam róla. 1989 végén már szakadék keletkezett Ádám Erzsébet és a társulat között. Sok illegalitás történt, a magyar társulat pedig 1990 júniusától nem kívánt színpadra lépni vele.

Én nem foglalkoztam és nem foglalkozom ezzel, nem tudom, miben változott volna a helyzet, ha nyomozunk. Böbe azt állította a Ceauşescunénak címzett levélben, hogy őt üldözi a magyar társulat azért, mert román előadást készített (De ce nu-mi vii?). Erről szó sem volt, sőt, a román társulat is neheztelt rá, mert azt a látszatot keltette, hogy ők nem képesek Eminescu-esttel készülni, hanem egy magyarnak kell ezt megtennie. Engem egyébként »nagyon szeretett« az akkori rendszer, 1982-től nem kaptam útlevelet, még a Szovjetunióba sem. Ádám Erzsébet akkoriban nem akárki volt a marosvásárhelyi színháznál, használható színművész volt, de 1990 közepén (43 évesen, tehát alkotókészsége teljében) lekerült a színpadról, Bukarestben még ritkán fel szokott lépni. Azt mondhatom, hogy volt néhány jó előadóestje, jó kolléganő volt. Túltettem magam ezen az ügyön, most sem kerülöm el az utcán, sajnálom, hogy egy ilyen eset miatt kerékbe tört a karrierje” – vallja Kárp György.