– Biró Sándor immár huszonöt éve Gyergyószentmiklóson szolgál. Negyed évszázada hogyan fogadták?

– Alapigazság, erre is érvényes, hogy idővel sok minden megszépül. Nem volt a presbitériumban nagy békesség, a  gyűlésekre jellemző volt a hangos szó, és nem feltétlen a lelkipásztor személye volt megosztó. Ma már ez a múlté. A református lelkipásztort általában az egyházközség közgyűlése választja, ennek van hátránya is: hosszabb ideig ott ül a lelkipásztor a gyülekezet nyakán. Döntése alapján pályázhat más helyre, de elmozdítani csak fegyelmi úton lehet. Egy bizonyos kor után nehéz mozdulni, meg aztán meg is szokjuk, sőt, továbbmegyek: meg is szeretjük azt a környezetet. Ez rám is igaz. Az az igazság, hogy gyergyói lettem. Ez a valóság. Sehol nem éltem ennyit, mint Gyergyószentmiklóson, így ha Isten kegyelméből lesz nyugdíjas esztendőm, akkor is itt szeretnénk maradni.

– Legfeljebb négy és fél év van nyugdíjazásáig, de erre hamarabb is sor kerülhet. Mi lesz, ha mentesítik a lelkészi feladatoktól?

– Városban élő nyugdíjas kollégám mondta, a lelkipásztor nem megy nyugdíjba, akkor sem, ha a nyugdíjpénztár folyósítja a havi nyugdíját. Ezzel én is egyetértek. Sokaknak vágya, nekem is, hogy aki utánam jön, remélhetőleg igényt tart egy-egy szolgálatomra, természetesen ha még használható leszek.

– Jó döntés volt ezt a hivatást választani?

– Ez a legkönnyebb kérdés, egyértelmű igen a válasz. Ez az a munka, amelyik nem rólunk szól, még akkor is, ha az ember néha odatolja az emberek szeme elé a maga személyét. Ezért nehéz nekem igent mondani az interjúkra is, mert jaj, ha az ember magából láttat többet, mint kellene és kevesebb látszik abból, akire mutatnia kötelessége. Ehhez alázat kellene. A pap is emberből van, ezért ez néha nem feltétlenül sikerül, de kell törekednie. Fontos, a pap sosem felejtheti el, hogy ő mit és kit kellene képviseljen, akkor is, amikor Isten igéjét hirdeti, és akkor is, amikor viccet mond. Nem oszthatja magát ketté az ember. A vélemények megoszlanak, hogy ebben a hivatásban a család előny vagy hátrány.  Az én véleményem, hogy nagy áldása tud lenni az Istennek. Az én életemben is történtek nemszeretem dolgok, de utólag mindig kiderült, hogy értelme, Istentől rendelt haszna volt. A Jóisten tudta, hogy mit miért ad. Nekem a nehézségből, a próbából is csak annyi jutott, hogyha az elkövetkezendőkben többen lesz részem, akkor is hálával kell fogadnom. Hadd használjam ezt a kifejezést, szerencsésnek érzem magam.

– Nemcsak a prédikációit méltatják önnek azok, akik a mindig megújuló pap néven emlegetik. Mi az, ami a templomon kívüli közösségi munkában örömmel tölti el?

– Ilyen szépet még én nem hallottam magamról, bár részben igaz lenne. Megújulás az lenne, amikor látszik a lélek munkája, ami valóban alakítja, formálja az embert, amikor megérzi, mit kell tennie kapcsolatai rendezéséért, hogyan kell élnie. Mert a megújulás titka az Istennel való kapcsolat. Amit életem nagy ajándékának tartok, és csak alázattal tudok róla beszélni, hogy a templomban most sincsenek kevesebben, mint huszonöt évvel ezelőtt, amikor idejöttem. A lelkipásztorral együtt öregedett ez a gyülekezet, de jó ott látni a templomban a fiatalokat is. Öröm a nőszövetség munkáját, jövővel kapcsolatos terveit követni. Lehet, hogy természetesnek tűnik, de életemnek mindig kiváltságos pillanatai voltak, amikor emberek megkerestek gondjaikkal, rám bízták titkukat. Ilyenkor érzi igazán az ember ennek a munkának a súlyát. De ehhez csak alázattal szabad viszonyulni, és sosem lehet semmi fontosabb, mint az a személy, aki valamilyen formában segítségért folyamodik. Felelősség ez a küldő előtt is, mert a lelkipásztor szolga. Mindig arra gondolok, hogy jó volna olyan gyülekezetet hagyni, amelyet egy következő lelkipásztor tovább tud építeni és gazdagítani.

A teljes interjú a Gyergyói Hírlap 2015. április 9-én megjelent, csütörtöki lapszámában olvasható.