Ahol hat szempár a fényforrás

Autóban ülünk, számomra eddig ismeretlen irányba haladunk. Sofőröm is alig ismerős, így jól jön a bemutatkozása. Azt mondja, a világ legszebb szakmája az övé. Nem hagyja, hogy találgassak. Tizenhat éve vallástanár. Azt állítja, ez a hivatás nem alkalmas önmagában csak elméleti tudás átadására, az ő diákjai egytől egyig praktizálnak is. „A nyolcadik osztályt egy gyerek sem fejezi be nálam úgy, hogy ilyen helyekre el ne vigyem. Látniuk kell, összehasonlítaniuk, hogy élnek más gyermekek. Aki ezt az utat megjárja, zokszó nélkül tér haza” – mondja Puskás Imre.

Ő sosem nézi, ki hogyan került szegénysorba, nem firtatja, mi a szülők gyengesége. A gyermekeket tartja szem előtt, akik nem választhatják meg, kunyhóba vagy palotába születnek-e. Azt tartja, nincs helye a kérdésnek, hogy a nincstelen miért vállal sok gyermeket. Azokat Isten adja, és egy közösségnek, ha fenn akar maradni, gondja kell hogy legyen rájuk. Hogy ki ne üresedjen az iskola. Így lehet az egykézőknek is módjuk arra, hogy sok gyerek szemében lássák a jövőt, a hálát.

Sok kicsinek jó szándékkal

Még mindig talány számomra, hol fogunk kikötni, annyit tudok csak, hogy olyan helyre megyünk, ahol gyermek sok van, villany pedig semmi. Korábbi találkozásunkkor hangzott el ez. Kíváncsi lettem, kértem, egyszer vigyen magával. Miután időpontot egyeztettünk, akkor kaptam észbe: üres kézzel nem mehetünk. Félhangosan, a szerkesztőségünkben morfondíroztam ezen, és egymás után szólítottak meg a kollégák: egyikük édességre és gyerekjátékra tudott jó forrást, a másik élelmiszerüzletest kérdezett meg, nem támogatna-e kicsi eleséggel. Aztán egy vendéglős is, hallva, hová készülünk, a napi menüből ajánlott fel tízadagos főtt ételt, levessel, másodikkal. A sok „kicsiből” végül megtöltöttük az autó csomagtartóját. Sőt, kiegészítés is lett: Puskás Imre legkisebb kislánya is küldött ajándékot: kifestőst, kinőtt ruhácskákat, s még ki tudja, mi minden volt a pakkban.

Ne búsulj-sorsok négy fal között

Elhagyjuk Remete sűrűn lakott részét, ritkulnak a házak, elfogy az aszfalt. Lúdfarkának nevezte találóan a lakosság azt a részt, ahol az út lúdfarokszerűen kétfelé ágazik. Becsesebb neve is van, Kossuth tér, ide menekült egykor Kossuth egyik katonája. Sok településen neveztek el közteret a nagy államférfiról. Ez a hely egyikhez sem hasonlítható. Nem díszes porták fogadnak itt, inkább düledező viskók. Sőt, van olyan, ahol csak egy istálló áll az udvaron. Abban is ember élt harminc éven át. Egy nénike, miután mostohagyermekeivel megkülönbözött, s a házát lebontották, beköltözött az istállóba. Egy fal választotta el a tehéntől, az ajtaján tátongó nagy rést rossz kabátokkal tömködte be. Boldognak mondta magát, és el nem költözött volna semmi pénzért. Sok diákját vitte hozzá is a vallástanár. A nebulók kíváncsian mentek be, boldogan jöttek ki az istállóból.

Nem messze tőle, az út másik oldalán hajdan három vénlegény tengette napjait: Szomorú Anti, Víg Márton, Nebúsulj Samu – csak így emlegették őket a falubeliek. Volt olyan, aki innen járt gyalog dolgozni, volt, akinek se utódja, se emléke nem maradt fenn.

Nem jó külön-külön sírni

Célba érünk. Nyitott kapuval fogadnak. A kivénhedt portabejáró talán alkalmatlan is a bezárásra, igaz, sok értelme nem is lenne zárogatni. Az ajtón kopogtatásra sokan válaszolnak: a huszonnyolc éves anyukát kórusban követik a gyerkőcök. A legnagyobb mindössze második osztályos, Valentina, aztán jön Andráska, Szilárd, Szilvia, Emese, a legkisebb pedig, Anita három hónapos. „Én eltetetésre nem jártam soha, azon nem gondolkodtam, hogy valamelyiket megöljem” – magyarázza a bőséges gyermekáldást az édesanya.

Aranka Palotailván született, elégedett mosollyal emlékszik gyermekkorára. Aztán Remetére jött dolgozni, itt is kérték férjhez. Ebből a házasságból született a két nagyobbik gyermeke. A frigy nem tartott holtáiglan, új férfihez került, élettársként élnek együtt további négy gyerek szüleiként. Így találkoztak kicsik és nagyok, azaz Kis Aranka és Nagy Antal. A családfő fakitermelésből szerzi a kenyeret, az ország másik részén van munkaadója, így kéthetente egy-egy hétvégére jön csak haza. 

Andráska és a legkisebb csemete kivételével a többi gyermek jelenleg Böjte Csaba szárhegyi otthonába jár, bentlakók, csak hétvégenként és vakációban hozza haza édesanyjuk. De ezen mindenki változtatni szeretne, főleg a gyermekek. „Nem jó ez így nekünk, szeptembertől ide szeretném beíratni iskolába, hogy itthonról járjanak. Amikor elviszem Szárhegyre, s otthagyom, én itthon sírok, s ők ott.”

Csak egy kicsi fény hiányzik

„Nem élünk nagy gazdagságban, de van, mit enni” – így foglalja össze Aranka a család létét. Gyakran kell a levest a nagy fazékban odatenni, sok a dolog a ház körül is: fát kell vágni, aztán a kicsikkel közösen behordani, vizet húzni a kútból, és a nagymosás is valóban nagy ebben a famíliában. A gyermekek tiszták, de nagy örömmel maszatolják össze magukat az ajándékcsokival.

Zokszó nincs, az anyuka semmire sem panaszkodik. Vágyai között is csak egy szerepel: jó lenne, ha egyszer villany gyúlna a kis lakásban. Háromszáz méterre van az utolsó villanypózna, onnan kellene elhozatni, akár a föld alatt, ha lenne rá engedély és támogatás. Aztán a bekötést, a villanyszámlák árát valahogy „kicsinálnák”.

Ha lenne villanyáram... – furcsán hangzik manapság e felvetés annak, aki minden este fényárban úsztatja a lakását. Aranka pontosan tudja, mi mindenre lenne jó: nem kellene 12 lejt adni literenként a lámpába való gázért, nem kellene a tyúkokkal együtt lefeküdni, a gyerekek tudnának esténként tanulni, lehetne nekik olvasni, kerülne mosógép is... És nem kellene messzire menni, hogy a telefont, a családi kapcsolattartót valaki házában feltölthessék.

Lesz világosság – ezt lenne jó kimondani. Csak az múlik rajtunk, hogy hallassuk azokkal, akik ez ügyben tenni tudnak, ha kell, sokakkal, akik belepótolhatnak, mert a sebtében összehordott csomagtartónyi élelem is mutatja, vannak, akiknek öröm, ha segíthetnek. És éppen a Kis-Nagy családnál kaptunk leckét abból, hogy kicsiből is kijut másoknak egy kis jó szándékkal. Búcsúzáskor az asszonyka, szemügyre véve a nagy adag meleg ételt kért meg: üzenjük meg az alább lakó sógorasszonyának, aki egyetlen szobában él férjével és két gyermekével, lépjen fel két fazékkal. Juttat nekik is az eleségből.

A Remetére vitt adományokba belepótolt: a Sláger Center tartós élelmiszerekkel, a jégkorongot támogató gyergyóiak, akik a rászoruló gyerekeknek csokoládékat és plüssjátékokat adtak, valamint a Robi konyha a tízszemélyes ebéddel. Köszönet érte, több családnak is jutott belőle. A Gyergyói Hírlap a továbbiakban is szívesen vállalja a kézbesítést.