Gyergyóditró neve is elhangzott nemrég egy építészeti rendezvényen, mely a LAUD (Landscape Architecture and Urban Design) nevet viseli, és a román építészeti kamara, illetve egy több országban jelenlévő szakmai rendezvényszervező iroda közös szervezése. A Tájépítészet és várostervezés című tematikus konferenciára ugyanis terveket kértek szakmai megmérettetésre. Mivel a kategóriában viszonylag kevés terv érkezett, a díjazás elmaradt, megosztott dicséretet kapott a ditrói és a nagybányai térrendezés.

„A nagybányaiaké csodálatos munka, a mi esetünkben lehet, részrehajló volt kicsit a zsűri, vagy újdonság volt, amit vittünk, de jólesett a döntés” – fogalmaz Köllő Miklós, a tervkészítő Larix Stúdió építésze. Nem ez az egyetlen szakmai elismerés a ditrói projekt kapcsán, hisz a kivitelezett rész már megjelent az Arhitectura folyóiratban a széteső terek tematikájánál, és másik két, Larix-készítette tervvel együtt ezt is beválogatták a Kelet-Európai Építészeti Fórumra (East-Centric Architecture). Itt huszonkét országból kilencvenkilenc terv lesz kiállítva.

„A ditrói patakpart, ezekkel a szegényes eszközökkel, a vidékiességet felvállalva, a közösségi tér képzésének igényével, úgy látszik, megérintett másokat is” – mondja Köllő, kitérve a tervben szereplő, már látható és ezután készülő részekre is.

Egymásra épülő szerves lépésekben valósul meg az elképzelés, a tervező szerint azt a módot követve, ahogy a Larix Stúdió csapata szeret dolgozni. Egy adott helyen nem csak a felmerülő problémát akarják megoldani, hanem rendszerben gondolkodva, először azt próbálják megérteni, mi történik ott, és ha szűkebb a költségvetés, akkor több lépcsőben tervezik meg a kivitelezést úgy, hogy az elkészült részek mindig a legjobb minőségben valósuljanak meg, és soha ne kelljen részeket visszabontani egy eredeti koncepció hiánya miatt. Ditróban is hasonló történt, a LEADER-pályázatból nyert támogatás jelentette a kezdetet, de nem a teljes, szükséges pénzkeretet. A vízió egy része ebből valósult meg, és ma már Puskás Elemér polgármester elmondja, a második részre is lett alap, megyei forrásból a hátramaradt fázisok nyolcvan százalékát fedezik.

A fókusz a patak vizén és partján van, egy elvesztett terület visszanyerésén – részletezi Köllő Miklós a terveket. „Az alapgondolat az, hogy a székely településeken ma már nem beszélhetünk igazán egységes közösségekről. A ditrói helyzet úgy alakult ki, hogy az egykori tízesnek, ami nagyon jól olvasható a régi, osztrák katonai felmérésekben, a sarkát lecsippentette az út. Így a tízes ezen része úgymond levegőben marad. Erre a rendetlenségre települt rá a kultúrház és a szövetkezet épülete, kiszakítva a zónát a hagyományos falusi élettér léptékéből, egy struktúráját vesztett térré alakítva azt. Ezt próbáltuk mi helyrehozni, mert teljesen egyértelmű, hogy az épített környezet hat a közösségre és fordítva is.”

A szétesett térben egyéni tereket akart létrehozni a tervezőcsapat. Pihenőhelyek ezek, melyeknél érvényesül az én házam az én váram elve, ugyanakkor úgy vannak elhelyezve, hogy az üldögélők szembenézzenek egymással, szóba állásra késztesse őket. A távolságok kicsik, üldögélve el lehet egymással beszélgetni. Már lehet látni a fiatalokat, ahogy ezeket a tereket használják. Egymás felé fordulva... – jegyzi meg a tervező.

Az engedélyeztetési nehézségek miatt maradt a második fázis része egy malomkerék elhelyezése a patakra. Többszörös céllal. Egyrészt mert azt a malmot is jelképezheti, ahol „nékem is van egy bánatom, odaviszem, lejáratom”, másrészt, mert a katonai térképek egyértelműsítik: itt két malom is volt. Így nyer többszörös szerepet a patak vize, melynek két partját majd egy híd köti össze.

A meglévő támfal mintáját nem kívánják követni, nem betonba merevített kővel dolgoznak a túlsó parton, hanem fémhálóba rakott kövek határolnák a vizet. Így nem kell tartani attól, hogy megreped a támfal, az új szerkezet könnyen javítható lesz a közösség által. „Mert az építmények mind olyanok, hogy idővel eltörhet egy deszka. De mindaddig, amíg van közösség, aki kicserélje, ez nem gond. És olcsón karbantartható. A partnál is ezt tartottuk szem előtt, de ugyanakkor az élővilág biodiverzitása felől is közelítettünk, a kövek biztosította búvóhelyek így fontossá válnak.”

Itt valamikor a víz élt, és része volt a településnek – ezt akarják megidézni. A patakon képezett kis gát is, a székelyek szerint a dugás, a víz sokarcúságát mutatja meg. „Amikor a gát fölötti, sima víztükörbe belenéz az ember, látja benne az eget. A sebesebb rész pedig szintén emléket idéz, a csorgót, ahol az ember megmosta a kezét, ahol az asszonyok a ruhát szapulták, tisztálták. Ide, a csorgóhoz érkezik le az ember a lépcsőkön. A lejáró viszont úgy van kiképezve, hogy ne lehessen rohanni, hogy megálljon az ember összeszedni a kurázsiját, és közben megnézze, ami elé tárul.” Ehhez fog hozzátársulni a felnövő növényzet, igaz, kertépítészetben azt mondják, tíz-tizenöt évnek is el kell telnie, hogy az összkép kialakuljon. De erre is figyelmet fordítanak, hiszen sem a megrendelő, sem a tervezők nem akarják, hogy a növényzet, mint oly sok helyen Székelyföldön, kimerüljön a tuja fogalmában.

Még sok van hátra a munkából, de az álmodozások sem fejeződtek be. A lelátó agoraként szabadtéri rendezvényeknek adhat majd helyet, s remélik azt is, hogy a malomkerék tényleg működhet – hogy mindenféle bánatokat lejárathassanak rajta a ditróiak.