A család, ahol nincs sok minden, de mégsem hiányzik semmi

Nincs mit szépíteni a történeten. A múlt év elején nem lehet, a jelenlegin pedig kár és vétek volna.

A helybéli vallástanár keltette fel érdeklődésemet a hatgyermekes család iránt, amelyik Remete végében, szomszédtalan környéken él. Amikor 2016 februárjában odalátogattunk, mi tagadás, minden a nyomorról árulkodott: a dülöngélő kerítés, a szerepét vesztett, becsukásra alkalmatlan kapu. Aztán az előszoba, amelynek padlózatára csak óvatosan lépett a parketthez szokott ember. A konyhában nyomasztó félhomály, imitt-amott egy-egy régi bútordarab. Három hónapos kislányával az ölében egy fáradt anyuka nagy fazékban főzte a napi ételt.

A gyermekek viszont... Ők mosolyogtak, és hihetetlen közvetlenséggel érkeztek egyszer kezet fogni, bemutatkozni, s ha már közel voltunk egymáshoz, kihasználták, gyorsan ölembe-nyakamba csimpaszkodtak. Sajnáltam is, hogy csak két kezem van az ölelésükhöz. Aztán pedig azt, hogy sosem tudtam olyan kitörő örömmel fogadni egy kicsi csokoládét, mint ők.

Kibontakozott a család élettörténete is: az asszony, Aranka férjhez jött Remetére. Nem tartott holtomiglan a házassága, két gyerekkel új családot alapított. Mivel korábban válás nem történt, második párjával nem tudtak összeházasodni, további négy gyermek élettársi viszonyból született. A családfő idegenben talált munkahelyet, kéthetente látogatott haza, az anya pedig a nagyobb gyermekeket Böjte Csaba gyergyószárhegyi otthonába küldte. Mint mondta, a kicsik Szárhegyen sírtak, ő pedig otthon kesergett. Aligha tehetett volna mást, hiszen a családi fészekben még villanyáram sem volt.

Hibás helyett megoldás

Többször, többen beszéltünk a család körülményeiről. Volt, aki a szülők gyengeségét okolta, volt, aki a szociális hálón kereste és találta meg a lyukakat. Az a kérdés is felmerült, miért vállalnak a nyomorban ennyi „áldást”. Az anya erre azt válaszolta: nem lett volna szíve bármelyik gyerekét is megölni. Amiben mindenki egyetértett: a hat gyermek mindezért cseppet sem hibás.

Az önkormányzattal is többször tárgyaltunk, a helyzet nem volt ismeretlen a községvezetés előtt, a keretek viszont annál szűkösebbek, nem futotta transzformátorra, oszlopok állítására, villanyvezetésre a két ott élő család számára. De ígérték, amiben és amikor lehet, segítenek.

Fűt a kályha, melegít az együttlét

Tavaly februártól mozgalmas időszak következett. Hogy mi történhetett Lúdfarkán, hivatalos nevén a Kossuth téren, arra minap, odalátogatásunkkor derült fény. Már messziről látszott, hogy „kijózanodtak” a kerítés lécei. Szépen sorakoztak, új heveder biztosította az összetartást. A kapu is csukva, de csak egyetlen percig, hiszen tárult máris, az anyuka lépett ki rajta széles mosollyal, s mint rég nem látott barátnőt üdvözölt cuppanós puszikkal, öleléssel. Tessékelt befelé, s a bejárati ajtón csillogott minden üvegablak. Az előszobában sem kellett óvatoskodni, stabil padlózatra lép a vendég. A konyhában is nagy átrendeződés történt: kitűnő állapotban lévő konyhabútor annyi, hogy az asztalnak már nem maradt helye a fal mellett. A nagy fazék most is a kályhán volt, és melegség mindenütt, nemcsak a fűtő körül.

Körbevettek a gyerekek: Valentina, Andráska, Szilárd, Szilvia, Emese, a legkisebbet, Anitát pedig ölben hozta az édesanya. Öleltek, ölbe kérezkedtek az utolsó találkozásunk óta megnőtt apróságok, s miközben mindegyik a saját csokijával kínált, újságolták: már nem Szárhegyre járnak, idehaza íratta be ősztől édesanyjuk iskolába. Együtt vannak, apuka is közelebb, Háromszéken talált állást.

És mintha egy jól megrendezett film lett volna, anyuka az ajtóhoz ment, megnyomott egy kapcsolót, és a kicsi otthonban lőn világosság. Villanyégő árasztotta, amely a plafon közepén talált helyet, a petróleumlámpa szomszédságában. Mert a korábbi, pislákoló fényt adót sem szerelték le a mennyezetről.

Kis Aranka és Nagy Antal házában villanyáram van. Napelemes rendszer biztosítja a két égőhöz szükséges energiát, és van egy autós töltő is hozzá csatlakoztatva, így a mobiltelefon feltöltéséhez sem kell a bennebb lakókhoz koslatni.

Csak a hála juthat szóhoz

Betereltük a kicsi sereget a szobába, építőkockák, babák és szőrmókok közé játszani, hogy Aranka mesélhessen. Hálás mindenkinek, aki őket segítette, mondja többször, majd még utánam is üzen: Isten áldjon meg mindenkit, aki segítette. Bármivel. Mert kaptak sok ruhát, tartós élelmiszert, a konyhabútor is ajándékként érkezett. Remeteiek és környékbeli települések lakói látogatták meg az elmúlt fél évben, még Németországban lakók is felkeresték. S aztán hogy mi volt itt karácsony előtt? Jöttek a helyi önkormányzattól többen, hozzájuk csatlakoztak vállalkozók, ajtót hoztak, előszobát padoltak, érkeztek a napelemek is, felszerelték a háztetőre. Szégyenkezve mondja, azt sem tudja pontosan, kinek, mit kell megköszönnie.

Tény, hogy esténként már nem fekszenek egyszerre a tyúkokkal, a két égő bevilágítja a házacskát, s a gyermekek most tanulgatják, hogy kell fordulniuk az asztalnál, hogy fejük-válluk ne vessen árnyékot a füzetre. Esténként tanulnak, anya tanít is, tanul is, hiszen ő román iskolába járt, a magyar helyesírással egyszerre ismerkedik a gyerekeivel. És remény van arra, hogy lesz vezetékes áram is, Aranka kapaszkodik az ígéretben, és a tisztaszobában tartja nagy becsben a szintén ajándékba kapott televíziót, amíg azt is be lehet kapcsolni. Ki tudja, egyszer megtörténhet, hogy már vízért sem kell a kútra menni, s a konyhabútor helyet szorít egy mosógépnek is.

Vetőmag kell, arató kerül

Apropó tyúkok. Nem csak átvitt értelembe emlegettük a velük egyszerre való lefekvést, mert bizony baromfik is vannak immár a portán. A történet úgy kezdődött, hogy egy nagylelkű asszony egy kakast adott a Nagy-Kis családnak, főzzenek belőle levest. De a szárnyast olyan szépnek látta a gazdasszony, hogy sajnálta tollától megfosztani. Elindult, s jó áron kapott eladó tyúkokat. Ott kapirgálnak mind a fásszínben. Aztán ha tavasz lesz, csirkékre is szert tesz, tervezget az asszony, és a föld egy részéből, a lucernásnak szántból kér az urától, hogy veteményezhessen. Pityókát s mindenféle zöldséget ültetne.

Félve kérdezek rá a válásra, a gyermekek apjuk nevére való átíratásra. Többször biztattuk, egy személy pénzt is ajánlott fel számukra, az önkormányzattól is segítséget ígértek. Aranka kijelenti: folyamatban a válás, a végzésre várnak, s aztán jön a gyermekek ügyének rendezése. Mit mondhatnánk erre? Kicsik-nagyok talpra álltak ebben a famíliában. Azt kérdeztem, mi hiányzik, és Aranka újra megcsillogtatta szemeit: semmi.

Ha valamire szükség van itt, akkor dicséretre, na meg biztatásra, kiscsirkére, vetőmagra. A többiről már tudnak ők gondoskodni. S a gyermekek, ha egyszer nagyra nőnek, úgy mesélik el a családi históriát, hogy tán már ők sem hiszik: kiskorukban, a kétezres évek elején olyan házban laktak, ahol ők jelentették a fényforrást. A fényt, ami vonzotta a segítőket, ami hitet adott a szülőknek, hogy számukra is lehet jobb világ.