– Hogyan emlékszik vissza az ottléte első szakaszára?

– Egy teljesen új világot találtam Svédországban, azon belül is a Göteborgtól 60 km-re fekvő Borås nevű városban. Egy más kultúrába csöppentem, ahol viszont nagyon kedvesek voltak az emberek, és sosem éreztem azt, hogy például a nyelvi hiányosságaim miatt valamilyen hátrányom származna. Hozzáteszem, gyorsan és gördülékenyen ment a helykeresésem, erre jól bejáratott hivatalos utak léteznek, ennek állomásai a bevándorlóhivatal, nyelviskola, munkahely-közvetítő iroda.

– Ez a kikövezett út akár az állampolgárságig vezet?

– Svédországban viszonylag könnyű megszerezni az állampolgárságot. Mivel párkapcsolatban élek egy svéd állampolgárral, három év tartózkodás után én is megkaptam az állampolgárságot.

– Ha a svédországi magyarokról beszélünk, tulajdonképpen kikről is beszélünk?

– Már az 1920-as évek előtt is éltek magyarok az országban, de 1956 mérföldkőnek számított: 1958-ig körülbelül tízezren érkeztek. Az ezzel foglalkozó kutatások arról is beszámolnak, hogy az erdélyi magyarok a hetvenes években kezdtek érkezni az országba. A svédországi statisztikai hivatal nem a nemzetiség, hanem az állampolgárság szerint tartja nyilván a magyarokat, így ezért is nehéz megbecsülni számukat. A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének (SMOSZ) becslései szerint a magyar ajkú bevándorlók száma 25-30 ezer főre tehető. A magyar közösségbe könnyebb volt beilleszkedni. Mindezt számottevően segítette, hogy a párom, Bitay Zsolt a SMOSZ vezetőségi tagja. Ennek köszönhetően például már az első hónapokban felkértek arra, hogy legyek a szövetség 1981 januárjától működő, Híradó nevű, negyedévente megjelenő lapjának a főszerkesztője. Nagyot néztem és nemet mondtam, mert bár itthon újságíróként dolgoztam, egy ismeretlen társadalom volt számomra. Hiába a nemleges válasz, bejelentették a közgyűlésen, hogy én fogom szerkeszteni a Híradót. Ez volt az első kötelék, mely a svédországi magyarság intézményesített formáihoz kapcsolt. Persze máig vannak bennem olyan kérdések, hogy hogyan kell szerkeszteni egy lapot, melynek nem ismerem teljes mértékben a közönségét; a SMOSZ közel ötezer tagja közül kétezer családhoz jut el háromhavonta. A lap elsősorban annak az országszerte létező több mint harminc egyesületnek a beszámolóit tartalmazza, melyeket a SMOSZ ernyőszervezetként tart össze. A kezdetekkor az volt a kiadvány célja, hogy a hírek egyik egyesülettől, egyik városból eljussanak a másikig/másikba. Ma már az információs csatornák felgyorsulása miatt nem tudja ellátni ezt a funkciót. De azt gondolom, hogy a lap tükre és krónikája a svédországi magyar egyesületi létnek.

– Mennyire fontos a svédországi magyar közösségnek az egyesületekbe való szerveződés?

– Az egyesületi tevékenységeket a svéd állam támogatja. Persze vannak olyan csoportok is, amelyek egyesületek nélkül léteznek. Nagyon jó programokat szerveznek, de nem akarják ezt egyesületi formában végezni. Ez mind jó, üdvös, de ezek a csoportok elvesztődnek. Ha egyesületben vagyunk, nem egyik-napról a másikra létezünk, hanem hosszú távon biztosított a megmaradásunk.

– Hogyan tekint a svéd állam az ott élő magyarokra?

– ’56 miatt a magyarok kitüntetett helyzetben voltak, segítette is őket az állam. És szinte hat évtizede elvándoroltak azok, akik lefektették az alapjait a svédországi magyar egyesületi életnek.

– Mi történik a nemzeti önazonosság érzésével, ha az ember Svédországba költözik?

– Egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol a magyarok tömbben élnek, nem igazán érezni szükségét annak, hogy az ember valamit is tegyen. Elvárjuk, hogy nekünk megszervezzenek dolgokat, ha nem teszik, morgunk. A svédországi lét arról szól, hogy mindenki önkéntesen, ingyen, szabadidejét a közösség javára, megmaradására fordítsa. Különben a magyarságtudat alakulása személyfüggő dolog. Ismerek olyanokat, akiknek gyerekei tökéletesen beszélnek, írnak magyarul, ismerik a történelmet, de van olyan svédországi magyar is, aki harminc év kint tartózkodás után nehézkesen beszél magyarul. Különben a svéd állam biztosítja az anyanyelven való tanuláshoz a jogot, és azon szülők gyerekei, akik ezt igénylik, hetente járhatnak az iskolában magyar órákra.

– A külföldön élők számára a találkozások a közös emlékek felelevenítésének elmaradhatatlan alkalmai is...

– Ez azért van változóban, mert ma már sokkal könnyebb az otthoniakkal tartani a kapcsolatot. Nem kell elmenni a klubba azért, hogy magyarokkal találkozhassunk, mert a mindennapos internetes találkozások mellett akár haza is utazhatunk egy hétvégére. Ilyen szempontból az egyesületi élet is nehéz periódusban van, és meg kell újuljon. Vannak egyesületek, amelyeknek ez nagyon szépen sikerült. A SMOSZ is úgy látja, hogy az egyesületi élet felfrissülésének járható útja az, ha a gyerekeknek szervezett programokon keresztül megszólítjuk a szülőket is.

– Szempont-e a svédországi magyarok körében, ha valaki nem anyaországi magyar?

– Amikor ezt valaki először említette, meglepődtem. De ezek szerint egy létező szempontról van szó, mert most is erről kérdezel. Úgy tudom, ez régebb jelentett nagyobb problémát, amikor egy-egy nagyobb hullám telepedett le. Az erdélyiek nagy tenni akarással nagyon gyorsan bekerültek egyesületekbe, vezető pozíciókba. Akkor bizonyára voltak nézeteltérések, összezörrenések. Nem hiszem, hogy ez manapság különbséget jelent. Jó példa erre a SOMIT, a Svédországi Magyar Ifjak Társasága, ahol jól megférnek egymás mellett az anyaországi fiatalok a Délvidékről, Erdélyből, Felvidékről származókkal.

– Honvágy?

– Elég könnyen el tudok szakadni dolgoktól. De sokszor vágyom haza. Nem is egy összességében hiányérzetnek nevezhető  jelenség ez tulajdonképpen, hanem hiányzik egy-egy dolog: például a főtt kukorica. De legfőképpen a családom hiányát viselem nehezen. De ezt választottam.

– Otthon érzi magát Svédországban?

– Most már igen. Lehet, hogy nem az egész országban, de Boråsban igen. És nem is az érzések szintjén fogható meg az otthonérzet, hanem ahogyan gondolkodom. Érdekel, hogy mi történik a városban, és engem is pont úgy bosszantanak vagy örvendeztetnek meg dolgok, mint a boråsiakat.