Az ünnepi megemlékezés műsorvezetője Kárp György színművész volt, aki sorra szólította színpadra a szónokokat: Dub Lászlót, a marosvásárhelyi zsidó hitközség elnökét, Peti András alpolgármestert, Spielmann Mihály történészt, Eti Woldmant, a Glasgow-ból érkező küldöttség tagját és a holokauszt jelen lévő hat túlélőjét. Színpadra lépett még Bonczidai Dezső, aki Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét adta elő, Madaras Ildikó, aki énekelt és Szőnyi Márta, aki zongorán kísérte, valamint a Művészeti Gimnázium diákjai.

Akik hazajöttek a koncentrációs táborokból, azokat túlélőknek nevezzük, ahogy az életben maradt munkaszolgálatot teljesítőket is – mondta Dub László. Ahány ember, annyi történet, annyi tragédia, hogy mit éltek át, mit éreztek a megpróbáltatások során, azt mi nem tudhatjuk. Ezt hangsúlyozta Peti András is, aki három nyelven, angolul, románul és magyarul mondta el gondolatait. A Marosvásárhelyen élő egykori közösség emlékének megőrzését emelte ki, elmondta, hogy a hagyományos utcanevek megjelölése is ezt a célt szolgálja. Az Iskola, a Sörház utca azokra a helyekre utal, ahol zsidók éltek, dolgoztak, tanultak, az egykori zsidó elemi iskolára, vagy a Bürger Albert alapította sörgyárra. Mert alig 150 évet élhettek Marosvásárhelyen, de ittlétük nem múlt el nyomtalanul, gazdagították a várost, hozzájárultak annak fejlesztéséhez, városiasodásához – ismertette Spielmann Mihály, összefoglalva röviden az erdélyi, illetve a marosvásárhelyi zsidóság történetét: a holokauszt kettétört mindent, ami előtte volt, és ami utána következett. Ez már két különböző korszak, nincs a kettő között folytonosság, megszűnt egy közösség, amely gazdasági, társadalmi, kulturális téren is meghatározó volt a város életében. E közösség hamar asszimilálódott, magyarra cserélte nyelvét, a magyar kultúrát vallotta magáénak, nevét sok család magyarosította. A holokauszt túlélői hazajöttek, visszatértek, bíztak a jövőben. Akik a háború után születtek és gyakorlati szakmát választottak, mérnökök  vagy orvosok lettek, ugyancsak a jövőben bízva távoztak a világ különböző tájaira: Izraelbe, Amerikába, Németországba, Magyarországra.

A 70 évvel ezelőtt történteket Tusa Etelka idézte fel, aki húgával szabadult, tizennégy tagú családjából más mindenki elpusztult. A deportálás előtt néhány nappal érettségizett. Hazatérése után elvégezte az egyetemet, Marosvásárhelyen lett orvos. A jelenlevő túlélők közül hatan léptek a színpadra felállított menóra elé, hogy a hatmillió áldozat emlékére gyertyát gyújtsanak: Kárpelesz Lipót, Berger Katalin, Fodor Bertalan, Asztalos Erzsébet, Diamantstein Zsuzsanna és Tusa Etelka. Azért, hogy ne sértsék meg a zsidó hagyomány szerinti szombat szentségét, egy-egy nem-zsidó személy gyújtotta meg helyettük a gyertyákat.