Bár pusztulásra ítélték Romániában a reformátius egyházat, a szekuritáté mégis megpróbálta beszervezni tagjait. A hivatalos dokumentumokból kiderül, hogy esperesei, teológia tanárai, egyetemi professzorai közül sokan jelentettek, beszámoltak a magyar értelmiségiekről, hozzájárulva ahhoz, hogy az állambiztonság folyamatos ellenőrzése alatt tartsa a magyar közösséget.  

A négykötetes munka azokat az iratokat, jelentéseket, megfigyeléseket, vallomásokat  tárja az érdeklődők elé, amelyek az egyház és a szekuritáté közötti kapcsolatot dokumentálják. H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója mutatta be a szerzőt. Molnár János Szegeden él, Debrecenben volt egyetemi docens, Marosvásárhelyhez családi szálak fűzik. Édesapja lelkész volt, ő is teológiát végzett, romániai lelkészi pályafutását segédpapként fejezte be, mert tizennégy év alatt sem léphetett előbbre. 1989-ben Magyarországra telepedett, Szegedre, ahol valamilyen, máig ismeretlen oknál fogva, az egyház nem fogadta be, és az egyetemi könyvtárban kapott állást. A Debreceni Református Hittudományi Egyetemnek 1992-ben vallástudományi tanszéke nyílt Szegeden, ahol másodállásban vallástörténetet tanított. A szegedi tanszéket 2005-ben bezárták, de Debrecenben folytatta egyetemi oktatói tevékenységét, miután előzőleg ledoktorált  – ismertette karrierje történetét a teológus-történész.

A szekus dossziék kutatása terén akkor változott némiképp a helyzet, amikor 2006-ban a román államelnök elítélte a kommunizmust. A legérdekesebb részek, amelyek sok minden, 1989 után történt eseményre adhatnának magyarázatot, továbbra sem elérhetők, de a megismerhető rész is bőven elég ahhoz, hogy rálássunk arra, hogy az állam miként befolyásolta az egész társadalmat. Tőkés László, egykori évfolyamtársa Molnár Jánosnak, 2007-ben megkérte, nézze meg történész szemmel, mit lehetne kezdeni az ő dossziéival. Elvállalta és más iratcsomókat is áttanulmányozott, majd kötetbe szerkesztette az egészet.

A kiadó a kötetek mellé csatolt egy CD-t, amely tartalmazza az összes dokumentumot és  amelyek közül bemutattak néhány érdekességet is. Többek közt az ügynökök által kézzel, vagy géppel írt jelentéseket, beszervezési nyilatkozatokat, amelyekben a fedőnévvel rendelkező ügynök vállalta, hogy jelent a tartótisztjének. Minden informátornak és célszemélynek volt fedőneve, sokszor létező személy neve, ami a szekus iratok nyilvánosságra kerülésével további bonyodalmakat okozott ártatlan emberek számára is. Molnár János elmondta, minden beszervezést megelőzött egy előtanulmány, amely arról szólt, hogy kit akarnak rávenni, hogy információkat szállítson, miért őt akarják, hol és kiket figyeljen meg az illető, és amennyiben nem sikerül beszervezni, hogyan lépjenek vissza. Az egyik jelentés szerint a rektor például a diákjait figyelte, vagy egy informátor a Szőcs Gézával való találkozásáról számolt be. Egy professzort ’50-es évekbeli módszerrel vettek rá, hogy vállalja az ügynöki megbízást: „elrabolták”, mikor leszállt a Kolozsvárról Bukarestbe érkező vonatról,  egyenesen a központba szállították, ahol 48 órás kihallgatás után „vallott” a Románia ellenes bűneiről. Amikor 1975-ben külföldi útjáról hazaérkezett, a reptérről táviratozott a tartótisztjének, hogy találkozni szeretne vele. Az nem derült ki soha, hogy miért.

Szó esett még az úgynevezett jutalmakról is, amelyeket az informátorok kaptak, de amelyek nem voltak túl jelentős összegek, valamint azokról a köszönőlevelekről, amelyeket egy-egy állami kitüntetésben részesült ügynök küldött a tartótisztjének.