Köllő Gábor nyárádremetei plébánosnak a hajnali ébredések gyerekkori emlékeket idéznek. „Nálunk cipészműhely volt. Reggel négytől éjjel tizenkettőig, vagy még akár későbbig is készítették a cipőket, a karácsonyi ajándékot mindenkinek oda kellett a karácsonyfa alá tenni” – emlékezett a lelkipásztor. „Én nagytatámmal ugyanabban a szobában aludtam, ahol a mesterek dolgoztak, egy kettős ágyban, kikeményített, szép fehér párnán, gyapjú pokróccal. Antalnak hívták nagytatámat, és esténként mindig imádkozta, hogy »az én házam Szent Antal, négy szegiben négy angyal, közepibe egy oltár«. Bajuszkötővel kihúzta a bajuszát, s ezt a rituálét, ahogy ő imádkozott, sosem felejtem el” – mesélte Köllő Gábor.

Ennek a hangulatnak a zsongása maradt meg benne, hogy nemcsak valamilyen ajándékot vártak, hanem ott volt az a sok ember, aki megfordult náluk, ahogy beszéltek, készültek az ünnepekre az gyerekként olyan folyamatot indított el a későbbi papban, ami rávilágított arra, hogy a karácsonynak mégiscsak van egy súlya, ha ennyi ember erre az ünnepkörre készül. „Nagyon sokan megfordultak nálunk, és ahogy adomáztak az emberek egymás között, vagy ahogy történeteket kiszínezve előadták, ez bennem mind azt a belső érzést keltette, hogy ha az emberi életnek ilyen színes aspektusai, színfoltjai vannak, akkor felnőttnek lenni milyen érdemes, ugyanakkor milyen védett gyereknek lenni” – fogalmazott a lelkipásztor.

A rorátéra járó hívek körében is ilyenkor megelevenednek a régi idők emlékképei. A Jézus születését megelőző időszak, a böjt a belső fény keresésének a lehetősége, a természet ritmusának szempontjából pedig az év legsötétebb, legzordabb időszaka. Nem véletlen tehát, hogy ez a két ciklus egybeesik, s a fény–sötétség játékából létrejön egy egészen különleges állapot, ami a templomba, a rorátéra vonzza az erre fogékonyakat. A roráté szentmise, a hajnalhasadás jelképe, ami a megtisztulásnak a kifejeződése is lehet, korábban felkel az ember, ahogy az ének is mondja: harmatozzatok egek onnan felülről.

„A természet üzenetében benne van a karácsony. A dolgok megtörténtével üzen nekünk a teremtő. Ebben az időszakban, amit mi adventnek nevezünk, az emberi lélek ráhangolódott arra, hogy több fényre van szüksége, múlóban van a késő ősz, s bár megjön a hó, de a belső fényt szeretné látni, nem a külsőt. Ezeknek az átélése az ami, bennem természetszerűleg is jelentkezik, ezt ha jól meg tudom figyelni, és meg tudom becsülni magamban, ez az imádságnak igaziból az alapanyaga. Az imádság azt jelenti, hogy megfigyelem, mit üzennek bennem, és ezt jól megfigyelve hálás vagyok érte” – mutatott rá Köllő Gábor.

Bár a korai misére igyekvő emberek megvonják maguktól a hajnali édes pihenést, ettől nemhogy ellankadnak a nap hátralévő részében, hanem lendületre kapnak, szívük megtelik derűvel, életkedvvel. „A korán kelésnek megvan az áldása. A reggeli órákban a munkádnak nagyobb szaporája van, a test, a szellem frissebb, mint máskor” – magyarázta a plébános. Szerinte talán ez lehet az egyik oka annak, hogy ezeken a szertartásokon többen vesznek részt, mint némelyik vasárnapi szentmisén.

„Jó ideje megtanultam a pillanatban élni. Ha a pillanatban él az ember és odafigyel, hogy most éppen mi történik, akkor arra figyelek, amivel foglalkozom, és ez lassanként összemossa a bennem zajló dolgokat. Ennélfogva nincs kifejezett várakozás bennem, hogy na, most ez történik. Ami jön, az mind súlyos, és ez az, ami megadja a mélységét a dolgoknak. Én nem szeretnék különösebben különbséget tenni advent és a különféle egyházi év időszakai között. Azt hiszem, többször is elmondtam, hogy az ember, amikor reggel fölkel, advent van, délkor pedig karácsony, és estére húsvét is lehet. Másnap reggelre pedig a föltámadási szertartásban az ember ujjonghat, és kezdődik elölről ez a karika” – vallotta be olvasóinknak a lelkipásztor.