Kiköltöznek, beköltöznek, visszaköltöznek, mindenféle irányban van mozgás az ingatlanpiacon – állítja Trella-Várhelyi Tamás marosvásárhelyi ingatlanügynök. Ő úgy látja, a fiatal családok peremközségbe költözése mellett sok esetben a nyugdíjasok döntenek úgy, hogy mivel nem tudnak kijönni kevés nyugdíjukból a tömbházlakásban, inkább vesznek egy kertes házat falun, s a nyugdíj mellett még megtermelnek maguknak ezt-azt.

Ami az ingatlanszakértőnek is újdonság, hogy elindult egyfajta visszaköltözési trend is: akik a kétezres évek elején valamelyik peremközség szép kilátással rendelkező domboldalára építettek, kezdik bánni akkori döntésüket. Az idő ugyanis nem őket igazolta: a vidéki önkormányzatok „megfeledkeztek” akkori hangzatos ígéreteikről, és a mai napig sem közművesítették teljes egészében a falvak új utcáit. Ezek nagy részét még ma sem fedi aszfaltszőnyeg, a kiköltözöttek a sarat dagasztják.

A vidékre menekültek gondjait továbbra is tetézi az ingázás kérdése. A városi buszjáratok 2017-ben is jobbára az 1989 előtti útvonal és menetrend szerint közlekednek, kevés az olyan járat, amelynek végállomását néhány kilométerrel odébb költöztették volna. „Bármelyik környékbeli faluból gondot jelenthet az ingázás, ha gyerekek vannak még inkább. Nehéz visszajönni például egy úszótanfolyamra, vagy valamilyen különórára, miután már hazament a gyerek. De a szülők is nehezebben terveznek esti programot. Én például olyan családról is tudok, aki Jeddről költözött vissza, ráadásul pont a Bența lakóparkból. Pedig Jedd nincs messze, mégis már egy nagyobb bevásárlás is szervezést igényel” – fogalmaz Trella-Várhelyi Tamás.

Egy általunk felkeresett férfi marosvásárhelyi tömbházbeli albérletét cserélte 2015-ben saját backamadarasi házra jókora telekkel, s bár egy évnyi kemény munkával gyümölcsös fákat ültetett, szedret, paradicsomot rendezett és szőlőlugast hozott létre, most mégis bánja másfél évvel ezelőtti döntését, s úgy két hónapja árusítja is a házát. „Sosem szerettem a tömbházban, mindig is kertes házra vágytam, s így amikor adódott egy lehetőség, hogy házat vegyek, ráadásul csupán 17 kilométerre Marosvásárhelytől, akkor belevágtam. Mára azt gondolom, hirtelen döntés volt, nem fontoltam meg eléggé” – mondja a fiatalember, aki naponta bejár dolgozni Marosvásárhelyre. Autóval teszi meg ezt az utat, fél óra alatt el is ér a munkahelyére, mint mondja, nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy úgy érzi elszigetelődött a városi élettől.

„Nem voltam én olyan éjszakai életet élő akkor sem, amikor a városban laktam, de most már az is gondot okoz, ha meg akarok inni egy sört a barátaimmal, mert akkor ugye nem vezethetek haza, a taxi meg nagyon sokba kerül. De ha színházba megyek is: fél hatkor végzek a munkával. Fél nyolcig mit csináljak? Menjek bevásárlóközpontba? Nehéz az életszervezés más része is, ha ki kell hívjak egy villanyszerelőt, egy szippantó kocsit, mind-mind sokkal többe kerül, mintha a városban tenném meg ezt” – mondja a fiatalember. Hozzáteszi, ő imádja a kerti munkát és a falusi életet, de ilyenkor télen inkább csak a gond van falun, ráadásul reggel sötétben megy munkába, majd sötétben ér haza, napokig nem is látja a kertet. Eldöntötte, költözni akar, eladásra kínálja a backamadarasi házát, és visszamegy a városba, de nem kíván már tömbházlakásba költözni. „A nehezebb utat választom: veszek egy telket a város szélén, és építkezni fogok. El szerettem volna kerülni, de egyszerűen nincs más megoldás. Jó telken jó házat egyszerűen nem lehet kapni, ha csak nincs 150 ezer eurója az embernek. Az új házakat épp csak egy kis parcellára építették, a nagy telkekkel meg kapok egy régi házat, amit vagy javítgatok, vagy lebontom. Számomra marad az építkezés” – vázolja terveit a fiatalember.

Lázok Klára 2009-ben költözött ki újdonsült férjével, Székelybósba, azóta pedig immár két gyerekkel éldegélnek a Marosvásárhelytől 10 kilométerre lévő falucskában. Elmondása szerint egyértelmű volt, hogy mindketten házban szeretnének élni, s rövid kutakodás után az is kiderült, hogy erre nem lesz anyagi lehetőségük a városban. Akkor kezdtek el olyan környékbeli falut keresni, amelyről kerékpárral is be lehet járni dolgozni a városba.

„Székelybósba egyből beleszerettünk, gyönyörű település, ráadásul zsákfalu, vagyis nem megy át rajta a közlekedés, csak azok autóznak, akik ott laknak. Emellett nagyon jó a közösség is, az elmúlt tíz évben nagyon sok fiatal család kiköltözött, a gyerekeink 30 másik gyerekkel tudnak játszani. Olyan az egész falu, mint egy játszótér”– sorolja a székelybósi élet előnyeit a kétgyermekes édesanya. Hogy mégis elbizonytalanodtak abban, hogy jó-e nekik ott élni, arról leginkább a távolság és a tömegközlekedés hiánya tehet: a Koronkához tartozó Székelybósra egyáltalán nem jár busz.

„Nincs tömegközlekedés, ha én be akarok jutni Marosvásárhelyre, és nincs autóm, akkor 4 és fél kilométert kell gyalogolnom az első koronkai buszmegállóig. Így legtöbbször arra kényszerülünk, hogy a férjem sofőrt játsszon és hordozzon minket a városba, naponta többször megtéve ezt a távot. Ez nyilván időigényes és pénzbe is kerül, körülbelül 150 eurót elköltünk havonta benzinre, ez olyan, mintha albérletben élnénk Marosvásárhelyen” – fogalmaz Lázok Klára. Hozzáteszi: ők azért nem kívánnak még szakítani a székelybósi élettel, inkább arra jutottak, hogy megpróbálják, hogy a férje mellett ő is vezessen, s ketten szervezzék a családi élet mindennapi utazásait, éppen ezért azon van most, hogy megszerezze a jogosítványát.

A fiatal édesanya elmondta, Székelybósban még emellett a közösség is próbálja segíteni ezt a fajta életszervezést, az ő lányukat például egy ismerős család viszi reggel autóval iskolába saját gyerekükkel együtt, amikor meg ők mennek a kislány után, cserébe viszik a másik család délután járó gyerekét az iskolába. Mert a székelybósi fiatal családok zöme Marosvásárhelyen dolgozik, ott is, vagy legalább Koronkán járatja óvodába, iskolába a gyerekét, így a székelybósi léthez elengedhetetlen az autó.