Vadadban is megalakult a Román Munkáspárt (RMP) alapszervezete, s akadtak, akik remélt vagy valós előnyök miatt hajlandóak voltak az elvtársak által kért bármilyen, falustársaik ellen irányuló becstelenségre. Egyikük egy füzetbe jegyezgette a falubeliek ellen gyűjtögetett adatokat, ám a füzetet elvesztette, egy másik vadadi lakos megtalálta. A megtaláló ebből értesült, hogy az ő édesapjáról is jegyezgetett az \"elvtárs\", minden bizonnyal azért, hogy feljelentést tegyen ellene. Az első adandó alkalommal – nem túl barátságosan – szóvá is tette neki a dolgot. Nos, ebből aztán konfliktushelyzet alakult ki, összecsaptak az indulatok, ami azzal végződött, hogy sok embert összeszedett a milícia a faluból. Valamennyiüknek az volt a fő bűne, hogy kiálltak falustársaik mellett. 1948-at írtak akkor, s akár úgy is tűnhetne, hogy ennek semmi köze nincs a két évvel későbbi, 1950. július 21-én a vadadi Kiss István ellen elkövetett gyilkossághoz. Ám nagyon is van. S ne feledjük, 1950-ben még csak öt év telt el a háború befejeződése óta, az akkori hatalom úgy vélte – néhány legyilkolt emberrel több vagy kevesebb, igazán nem sokat nyom a latban.

Munkatervvel a kulákok ellen

A „nagy szovjet” példa alapján elkezdték megbélyegezni a módosabb, jól gazdálkodó embereket. Kuláknak minősült az, akinek az átlagosnál több földje, állata volt, aki ezekből az átlagosnál jobban élt, mert az átlagnál jobban dolgozott, s nem utolsósorban az, aki nem akarta a jó földjeit, jó állatait átadni a közösbe. 1949-ben elkészítették a kulák-névjegyzéket. Egy évvel később pedig munkatervet, aminek a tárgya a kulákok elleni harc volt. Hogy kik a kulákok, azt rendszerint az illető település akkor még nagyon kevés párttagja döntötte el. Természetesen a szubjektív megítélés, az irigység, személyes ellentétek játszották a legnagyobb szerepet abban, hogy valaki felkerüljön a listára. Az, hogy mekkora földterülettel rendelkezett, szinte másodrendű kérdés volt. Ha nem volt elég sok hold, hektár, hát hozzáhazudtak még néhányat.

Lépésben hajtotta a lovakat, hogy ne törjön a cseresznye

Kiss Istvánt a falu legjobb gazdái között tartották számon. A ma még élő idősebb falustársak elmondták róla, hogy a marosvásárhelyi piacra szánt cseresznyét kimondottan kézzel szedték nála, s a városba még éjszaka elindult, a lovakat csak lépésben hajtotta, nehogy rázkódjon a szekér, s összetörjön a jó minőségű gyümölcs.
1950 első negyedévében sor került a földmérésekre. Valamilyen módon a számításokba hiba csúszott. Ma már nehéz lenne tisztázni, hogy az elírás szándékos rosszindulatból, vagy egyszerű figyelmetlenségből történt – tény, hogy a neve mellett sokkal nagyobb földterület szerepelt, mint amennyije valójában volt. Ez azonban őt nem zavarta, abban bízott, hogy törvényes úton tisztázni lehet az elírást. Öreg hiba volt ebben bízni.

Mozgásba lendült a gépezet

Az 1950-es év nyarán elkezdődött a kollektivizálás. Az állambiztonság (szekuritáté) kiadott egy belső parancsot, hogy megfélemlítésképpen ki lehet végezni azokat, akik hangadók voltak a kollektivzálás elleni megmozdulásokban. Megjegyzendő, hogy a marosvásárhelyi szeku parancsnoka Mihály Sándor volt, mellette Lőte László, a szovátai körzetben – ide tartozott Vadad – Tóth Zoltán volt különítményvezető.

Július 13-án Lőte megkereste a vadadi párttagokat, s nyilatkozatokat kért tőlük Kiss Istvánnal kapcsolatban. Előtte Mihály parancsba adta neki, hogy Vadadban és Udvarfalván indítsa el a „kulákellenes akciót”. Több írott nyilatkozat is megmaradt a levéltárakban, a nyilatkozattevők saját kezű és olvasható aláírásával. Úgy véljük, az utódok nem hibásak az elődök bűneiért, hát nem kívánjuk megbélyegezni őket, ezért tekintünk el a nevek felsorolásától. A nyilatkozatokban felsorolt „bűnök” amellett, hogy legtöbbjük nevetséges, sok valótlanságot is tartalmaznak.

Egyik nyilatkozattevő azt állítja, hogy Kiss István kizsákmányolta a falustársait. Egy másik azt mondja el, hogy július 5-én az utcán szidta a néptanácsot és a Román Népköztársaság vezetőit.
A gyilkosság előzményeihez hozzátartozik, hogy 1950. június 25-én a Népújságban megjelent egy cikk Vadad dolgozói leleplezték a kizsákmányoló, rémhírterjesztő kulákot címmel.

Önökre bízzuk – döntse el ki-ki maga, hogy az akkor közölteknek mi lehetett a valóság alapjuk. Íme a vádak: Kiss Istvánnak 35 hektáros háztájija van (valójában a birtok nem volt több 17-18 hektárnál, s a téves információ a földmérési elírásból származhatott). Egy négygyerekes szegényparasztnak L. J.-nek nem adott egy véka búzát, amikor az kölcsön kért tőle. 1947-ben kőistállót épített (kőistálló nem is létezett a Kiss-portán). 1945-ben romlott hússal mérgezte a falu dolgozóit. Egy döglött ökröt mért ki nekik (erre a faluban senki nem emlékezett).

Ki lőtt? Lőte?

A fellelhető dokumentumok alapján László Márton történész megpróbálta egymás mellé rakni a töredékeket, s rekonstruálta Kiss István megölésének történetét.
Lőte László 1950. július 20-án Mihály Sándor szekusfőnöknek írt egy levelet, amelyben javasolja Kiss István őrizetbe vételét és a legpéldásabb megbüntetését. Hogy mit értett a „legpéldásabb megbüntetése” alatt, csak sejthetjük. De az aznapi történések azt igazolják, hogy a javaslatot elfogadták...

Késő este, valamivel éjfél előtt hárman érkeztek Kiss István lakásához: Lőte László, Tóth Zoltán és Turcu Adrian. Felszólították, hogy öltözzön és jöjjön velük, mert viszik Nyárádszentmártonba kihallgatásra. Ő tette, amit mondtak. Csak elképzelni lehet, hogy mi történt a háztól a gyilkosság helyszínéig vezető mintegy két kilométeres úton. A kivégzés a faluba vezető, Nyárádszentmárton felöli főút és a vadadi bekötőút kereszteződése környékén történt, ott, ahol ma egy vasból készült szalagkorlátú híd áll. A szekusok által a lelövésről készített jegyzőkönyv szerint: éjjel fél egy és kettő között Kiss István fellökte az őt kísérőket s elkezdett szaladni a nádas felé. Ekkor megállásra szólították fel. Majd többször utána lőttek. Körülbelül 20 métert tett meg, amíg lelőtték. Az eset a főúttól mintegy 200 méterre történt (még ötven méter sincs szerk. megj.). Így a jegyzőkönyv.

Halottkémi jelentés

Miután lelőtték, kihozatták a helyszínre a nyárádszeredai orvost, dr. Molnár Miklóst, hogy a halál beálltát igazolja. Az orvosi látleletben ez áll: körülbelül 48-50 éves férfi holtteste (Kiss István 1902-ben született, \"véletlenül\" pontosan 48 éves volt) nincsenek rajta külsérelmi nyomok (!), a tüdőtájékon és a fejen 1 lejes (a mai 50 banis érmének megfelelő, szerk. megj.) méretű kimeneti nyílást észlelt. Egy 20 méterről leadott lövés nem produkál ekkora kimeneti nyílást - ennek megállapításához nem kell ballisztikai szakembernek lenni.

Reggel kivezényeltek a faluból négy - mások szerint öt - kuláklistán szereplő embert (ma már egy sem él közülük), s eltemettették velük a holttestet a főút túloldalára a szántóföldbe egy hevenyészett sírba.

A rendszerváltozás után keresték Kiss István földi maradványait, de nem találták meg. Egyesek szerint a szekusok kiásták és valahol máshol eltemették, hogy ne maradjon semmi nyom.

Külsérelmi nyom nem, kivert fog volt...

Kiss Ida, Kiss István egyetlen még élő unokahúga mondta el a Székelyhonnak: „Reggel jött hozzánk Irma néném (Kiss István felesége, szerk. megj.), hogy Pistát elvitték, menjek vele, keressük meg. Elmentünk a legelőig, a kérdeztük a majornétól, hogy látta-e Pista bácsit. Nem látta, mi meg tovább menni nem mertünk, mert láttuk messziről, hogy a legelő végében emberek jönnek-mennek. Hazaindultunk, s akkor szembetalálkoztunk négy emberrel, akiket a szekusok kísértek a falu vége felé. Mint később megtudtuk, azért vitték őket, hogy elföldeljék Pista bácsit. Később édesanyám és Irma néni elmentek a helyszínre. Tőlük tudom, hogy egy fűzfabokor alatt porral behintett vért találtak, egy fogat, s egy golyót. Az egészet összeszedték egy zacskóba, elhozták. Volt a Pista bácsiék udvarán egy kútgém, annak a tövébe ásták el a zacskót. Később aztán mondta nekünk Irma néném, hogy a deményházi (?) milicista visszaadta Pista bácsi zsebóráját és a borotvafelszerelését (?). Pár évvel ezelőtt a szekusok akkori sofőrje írt nekem Magyarországról, hogy ha tudni akarjuk, hova van temetve Pista bácsi, vegyük fel vele a kapcsolatot...”

Börtönre ítéltek egy halottat

A gyilkosság utáni délelőtt tárgyalták a Maros Megyei Törvényszéken a Kiss István földterületére vonatkozó ügyet. Ő akkor már nem élt. Mégis elítélték. Egy év és hat hónap börtönbüntetést kapott. A halott. És teljes vagyonelkobzást. A tanúvallomásokból (három falubelije közül egy ellene, kettő mellette vallott) kiderült – rosszul mérte fel a földet a tanács.

Nem sokkal később a községi néptanács elnöke így fenyegetőzött a faluban – ha nem állnak be a kollektívbe, úgy járhatnak, mint Kiss István.

Tizenhat nappal később, 1950. augusztus 6-án Vadadban megalakult az Új Élet kollektív gazdaság.

Még lehetnek nyomok

Az előadás után három percnyi néma csenddel emlékeztek a vadadiak a kivégzettre. Döbbent csend ülte meg a termet. Éjfél körül, amikor hazafelé kezdtek szállingózni az emberek, a koromsötét utcán csoportokba verődve továbbeszélték a történetet. Egyesek szerint Kiss Istvánt kegyetlenül megkínozták, mielőtt meglőtték volna. Valaki elmondta – van az egyik szomszéd faluban, Deményházán egy ember, aki akkor, 12 éves gyermekként véletlenül szemtanúja volt a gyilkosságnak.

Egy Vadadból elszármazott mesélte – az ő testvérbátyját örökbe akarta fogadni Kiss István, miután a fia elesett a fronton. A végzetes estén valaki, aki tudta mi következik, elküldte ezt a fiút Kissékhez, azzal, hogy fogjon be, s tűnjön el a faluból pár napra. Kiss István nem ment. „Majd reggel befogok, s bemegyek Vásárhelyre, mert tárgyalásom van. Ott majd kiderül, hogy ártatlan vagyok nincs miért menekülni, nem tettem semmi rosszat” – mondta a hozzá küldött gyereknek.

A Kiss István-történetnek látszólag vége. De csak látszólag. Mert ha megszólal az a rejtélyes szemtanú talán majd többet tudunk a mostaniaknál. S akkor majd újra beszélünk róla.

A kollektivizálás Maros megyei áldozatai

Sántha József – Vadasd – 1949. augusztus 7.
Kacsó István – Nyárádszereda – 1949. augusztus 10.
Remus Brustur – Maroslekence – 1949. augusztus 12.
Kiss István – Vadad – 1950. július 21.
Viorel Bihoreanu – Mezőbodon – 1950. augusztus 2.
Lăluţ Remus – Marosoroszfalu – 1950. augusztus 3.
Nagy László – Udvarfalva – 1950. augusztus 14.