A szebb napokat megért vállalati villákat jártuk körül a Szejkefürdőn, majd a strandot, a gyógyfürdőt és a közeli vendéglőt néztük meg. Gyönyörű nyári késő délelőtt volt, hétágra sütött a nap. Turisták jődögéltek lefelé Orbán Balázs sírjától, akik ugyan rá-rá pillantottak egy könyv- és szuvenírárus portékáira, de aztán majdhogynem sietve távoztak a fürdő területéről, mint akik letudták kötelességüket, fényképeket készítettek a székelykapusor alatt, hogy bizonyíthassák a hagyományokhoz és az összmagyar értékekhez való ragaszkodásukat. Az autóbusz a műút szélén várakozott.

Valamikor az udvarhelyi gyárak és üzemek dolgozói népesítették be azt a területet, ahol a vállalati és szakszervezeti villák álltak. Az 1950-es évektől kezdődően minden önmagára valamit adó udvarhelyi cég figyelt arra, hogy legyen valamekkora bérelt telke a fürdő területén, amelyre aztán az alkalmazottak anyagi hozzájárulásával és közmunkával olyan lakokat építettek, amelyek alkalmasakká váltak arra, hogy a dolgozók legkülönbözőbb igényeit kiszolgálják. Kisebb lakodalmakat, név- és születésnapi mulatságokat, előreléptetést, nyugdíjba vonulást, szakmai sikereket ünnepeltek itt, illetve ide is elhozták a gyárakba érkező delegációkat. Ezek a létesítmények szálláslehetőséggel is bírtak, ami azt jelentette, hogy vendégházként szolgáltak, amikor kellett. 

Flekken, foci, csapatépítés

Mi Bokor Ferenc nyugdíjas bútorgyári dolgozóval jártuk be a területet. Bokor úr betlenfalvi születésű, s még azelőtt kezdte pályafutását, mielőtt szülőfaluját a városhoz csatolták volna. Ez 1968-ban történt, a megyésítéskor. Az udvarhelyi Vörös Csillagban indult a pályája, ez volt a régi bútorgyár neve az átkosban, s annak jogutódjában fejezte be az 1990-es évek elején. 1960-ban itt ünnepelték a „beavatását”, ugyanis szokás volt, hogy az új kollégák „feldobtak” egy megfelelő összeget, annyit, amennyiből el lehetett kezdeni egy flekkenezést. Nyilvánvaló, hogy nem zsigerelték ki túlságosan a kezdőt az öregebb szakik, maguk is beszálltak. Kiváló alkalmak voltak ezek a kollegiális találkozók. Csapatépítés volt, összecsiszolódtak az emberek, megismerték egymás gondjait, s a munkahelyi viszonyokon túl kialakultak a baráti kapcsolatok is. Családias hangulatúak voltak az ilyen események. Ezen kívül sportolásra is szolgáltak, hiszen több csapatsport (kézilabda, minifoci, kosárlabda) játszására alkalmas pályát is kialakítottak itt az évek során.

Manapság mindössze két olyan villát látni, amely arról árulkodik, hogy talán tulajdonosa van. Néhány megszűnt cégnek, mint amilyen a Fa-Fém Szövetkezet vagy az Állami Építkezési Vállalat volt – mutatja kísérőnk –, összeomlófélben, végpusztulás előtti állapotában tekinthető meg a szebb napokat látott villája. A bútorgyáré sem különb. Egyikben-másikban a bent hagyott bútorzat is elrothadt a tetőről befolyó esővíztől. „Gondos kezek” ugyan a konyhai felszereléseket és az edényeket megmenthették az enyészettől, de az elpusztult érték még így is óriási.

Az elhagyott épületek zömével már nem lehet semmit kezdeni, előbb-utóbb el kell bontani őket, s az ott maradó, tökéletesen hasznosíthatatlan hulladékot el kell szállíttatni. Természetvédelmi övezetként beszélnek erről a helyről, ami azt jelenti, hogy a Borvizek útja nevű projekt keretében pár évvel ezelőtt a „legnagyobb székely” sírjáig vezető sétányt rendbe tették, padokat, szemeteskukákat helyeztek ki, és a gyepet úgy-ahogy gondozzák. Az „ipari zónát” azonban annyira benőtte a gaz, a „ciher”, hogy a jámbor turista már nem látja a sok mocskot. Orbán Balázs közösségi célokra szerette volna hasznosíttatni a telepet és a fürdőt. Most azonban nem a végrendeletben megnevezett egyház, hanem a város a gazda.

Kádfürdő, gyógyvíz, strand és üres étterem

Annak idején, amikor a báró átvette édesanyjától ezt a területet (1870), a kitűnő forrásokon kívül nem volt itt semmi különös. A földeket művelték, hiszen közel voltak Szombatfalvához, s különben is, akkor nem engedte meg magának a székely azt a luxust, hogy katángot és bojtorjánt termeljen. Orbán Balázs, aki igen művelt és világjárt ember volt, komoly fürdőéletet alakított ki a Szejkén, s azon igyekezett, hogy minden értéket hasznosítson. Fürdőt létesített, gondozta az édes- és sósvizű forrásokat, a borvizeket palackoztatta és távoli vidékekre, illetve a városba szállíttatta, vendéglőt üzemeltetett. Azt is mondhatnánk, hogy sikerült összekapcsolnia a gyógy- és élményturizmust, kiépítette és fejlesztette a megfelelő infrastruktúrát, s tulajdonosként, jártában-keltében olyan hasznos PR-munkát végzett – például Pesten az országgyűlésben –, hogy igen sok embert idecsábított feltöltődni, nyavalyákat kezeltetni és pihenni. Nem így nevezték, de wellness volt ez a javából. Szűk két évtized alatt – 1890-ben bekövetkezett haláláig –, ha nem is emelte európai rangra Szejkefürdőt, de országosan ismertté és híressé tette. 

Mag Attila vállalkozó évek óta bérlőként üzemelteti a régi fürdőrészt, vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle. A bérleményhez tartozik az a kénes, sós, szénsavas Orbán Balázs-forrás, amelynek hozama húsz liter percenként. Ezt a vizet külön medencében gyűjtik, ahonnan egy részét elvezetik, felmelegítik, és tizenegy kádfürdőt működtetnek belőle a nyári hónapokban, a májustól szeptemberig terjedő időszakban. Ezen kívül létezik egy 16×33 méteres szabadtéri medence, amelyet a közelben fakadó, édesvizű forrásokból, szabadeséssel töltenek fel. Az újratöltés nem jár különösebb költséggel, ám a víz tisztítása már komolyabb feladat, hiszen meg kell felelniük a közegészségügyi előírásoknak.

A hiedelemmel ellentétben a strand vize nem hideg, általában 23–24 Celsius-fokos, ami már-már hévíznek számít. Korábban az Orbán Balázs-forrás jéghideg gyógyvizét pumpálták át a medencébe, de ezzel a gyakorlattal pár éve felhagytak. Annak ellenére, hogy igen kedvezményes a strandbelépő, ottjártunkkor mindössze egy fürdőző úszkált a nagymedencében. A mellette levő sekélyebb „gyerekbazint” fel sem töltötték. „Hétvégeken kicsit többen vannak, de idén még egyszer sem volt teltház. Valahogy elillant az a közönség, amely korábban használta. A gyógyfürdő, amely ízületi és nőgyógyászati bántalmakra javallott, ugyancsak gyenge látogatottságú. Néha-néha feltűnnek itt okos egyetemi tanárok, akik kutatják ezt a szakterületet, és csodálkoznak, hogy a gyógyhatásról, a fürdő melletti nádasban lévő értékes gyógyiszapról, a sós- és édesvizű forrásokról nem beszél senki, kihasználtságuk pedig a nulla felé közelít.”

Mi lenne, ha maradna is a látogató?

Már dél felé jár az idő, de a Szejke Gyöngye étterem is kong az ürességtől. Az út szélén – egyébként balesetveszélyes és gyalogosátjáró nélküli helyen – veszteglő turistabuszhoz visszatérnek az utasok, és máris továbbmennek Farkaslaka irányába. „Szó sincs ilyenkor arról, hogy nálunk ebédeljenek, s meg sem fordul a fejükben, hogy fürdőzzenek. Parajd és Szováta közelsége annyira vonzó, hogy mindenki oda igyekszik, a másik irányban pedig az ugyancsak gyorsan meglátogatható Udvarhely után pedig Homoródfürdő és Csíkszereda következik – mondja a vállalkozó –, ott költenek, ott tartózkodnak huzamosabb ideig, mert több a látnivaló. A Szejkén nincsen eladható élmény.

Sokat segített volna, ha a Borvízek útja keretében buszparkolókat építenek, hogy az Orbán Balázs-emlékhely, a Szejkeforrás, a Borvízmúzeum meglátogatását össze lehessen kötni fürdőzéssel, sportolással és étkezéssel. Ide csak a megszállottak és a nosztalgiázók térnek vissza. Nincsen városi buszjárat sem. Időnként mi kísérletezünk a személyszállítás megtámogatásával, akciókat szervezünk, de csak pár diákot és néhány nyugdíjast tudunk idecsábítani a hétvégeken. Kimaradt az a korábbi szokás, amikor családi program volt ide kiruccanni. A Rockmaratont elcsábította Szentegyháza, hiszen azon a környéken „fennmaradtak” a rockerek, míg Udvarhelyről és környékéről mintha eltűntek volna. Ide ma már másfajta zenei „aláfestés” kellene, mert mások az igények, de mi azokat nem ismerjük. Az biztos, hogy a régi hagyományokkal rendelkező Szejkefesztivál sem igazi vonzerő. Azt tapasztalom, hogy az emberek ma már nem igazán kíváncsiak arra a nemzetiségi kavalkádra, amely olyankor a népzene és a -tánc révén itt felvonul. Talán az lenne jó, ha a fesztivált mindig azonos időpontban tartanák, s ha kötődne valami máshoz is. Jól megférhetne a somlyói búcsú idején is, hiszen ki lehetne használni, hogy jelentős az átmenő turistaforgalom. A Szejkén azonban – bár vannak próbálkozások – nem létezik egyetlen törvényesen üzemelő vendégágy sem” – avat be a szejkei életbe a vállalkozó.

Három kilométerre a székely anyavárostól, a legnagyobb székely sírja körül felállított székely kapuk, s egy romhalmaz szomszédságában, világhírű és kiemelkedően hatásos, gyógyászati fontosságú források és lehetőségek mellett – úgy tűnik – hagyjuk elmenni a turistát és a hely emberét. Ez a fürdő sokkal többet érdemel.