Az útelágazásnál a gazdák ráérősen várták a hazajáró csordát, beszélgettek, paroláztak az érkezővel. Első vendéglátónk, a két éve nyugdíjas Kányádi Miklós már nem tart tehenet, de a disznónak és majorságnak megtermelik az élelmet. A lapos helyek a főút és a Küküllő között vannak, a nagyobbak kinn, de azokat a vadaktól megőrizni nem lehet. Sok haszon nincs a földeken, azért a pénzért, amit belefektetnek, meg lehetne venni a terményt. De ami a szüleiktől maradt, nem hagyják fel.

Első alkalommal akkor látogattuk meg asztalosműhelyét, amikor néhány éve épp készítette a ravatalozó szószékét. Felbukkan a neve a nyári helyismereti táborok alkalmával is: egy-egy napon az általa készített ladikon ismerik meg a Rák-tavát a felnövekvők. A minap mi is megcsodáltuk az ékszer minőségű csónakot: minden szakértelme, igényessége meglátszik rajta.

Miklós a mesterség csinját-binját 1966–68 között tanulta el a néhai Kányádi Mihálytól. Majd a székelyudvarhelyi bútorgyárban közel negyedszázadig dolgozott. Aztán „csábította a külföldi kereset”: Budapesten és környékén próbálta meglelni számításait. Jó munkahelye volt, de hiányzott, hogy nem volt egy szomszéd, aki bejárt volna beszélgetni, koccintani.

Jobb itthon

Hazatérve asztaloscéget alapított, és amíg saját erőből, hat éven át banki hitel nélkül bírta, a maga embere volt. Annyi megmaradt a jövedelemből, mint a gyári fizetés. Aztán „ráhagyott”, és Medgyesen egy építkezésnél szintén az asztalosszakmához kötődő tevékenységbe kezdett. Miután a cég csődbe ment, Betfalván tevékenykedett nyugdíjazásáig.

Húsért, tojásért nem adnak pénzt, megtermi a „kicsi föld”, amire szükségük van. Szeret az udvaron, a kertben tevékenykedni – „reparál, tataroz”. A falubeli rendezvényekbe bekapcsolódik, legutóbb a Juhé fesztivál főzőversenyére nevezett be. De az Aleszegi nap rendezvényre is jó szívvel emlékszik: pörkölt, pohár bor mellett immár ötödik alkalommal szórakoztak, beszélgettek a falurész lakosai. Bár a régi szomszédság „mind odalett”, az újakkal is jóban vannak.

Miklós érzi: jó emberek laknak szülőfalujában. Felesége, Edit Kápolnásfaluból került Nagygalambfalvára. Elég könnyen megszokta. Az utóbbi öt évben ingázik: a székelyudvarhelyi református öregotthon éjszakai gondozója.

„Kicsivel szoktuk meg, nagyravágyók nem vagyunk” – vallják. Miklós hobbija a halászat, a Küküllő közel van. Hobbiból készítette a csónakot – kipróbálták a Bözödi-tavon is. Míg beszélgettünk, az unoka megvárta a fejést, majd a tejért a szomszédba indult. Mi még elnevetgéltünk azon, hogy „ne legyen falusi, ha legalább tyúkja s a malac farka nincs”.

„Úgy elfelejtettem a várost”

Szaniszló Elek bácsi és Jolán néni udvarán még néhány késői szőlőfürtről lehet csipegetni: tizennyolc fajtát nevelnek. 1975-ben szüleik hazaköltöztek a Vaskaputól Nagygalambfalvára, így ők is hazatértek Székelyudvarhelyről, és továbbra is mindketten ingáztak cérnagyári munkahelyük miatt.

A helyi református egyház jelenlegi gondnoka fém- és faipari szakiskolába járt, géplakatosként végzett Udvarhelyen, és a „Gábor Áronban” dolgozott 1968-ig. A régi jó szakemberekkel jól ki tudtak jönni, akik „annyi szakmát tudtak”. A Tehnoutilaj dolgozójaként a kisgalambfalvi Szabó Béla bácsi hívta az épülő cérnagyárhoz. Két év alatt elvégezte a segédmesteri, majd mesteri képzést Bukarestben, aztán ötven ember szakmai munkáját irányította, de egyfajta lelki gondozást is végzett. Három váltásban dolgoztak asszonyával. Amikor szabad volt, járt a Nagyvölgybe kaszálni, tehenet, juhot tartottak.

A fordulat után a fiatalok számára sok lehetőséget látott. Úgy képzelte, megművelik majd a földeket, és olyan lesz a határ, mint a kollektív előtt, „apáink-nagyapáink” idejében. De ma már érzi: vége annak a gazdaságnak, amit ők műveltek. Szorgalmazta, hogy gazdaképző keretében mezőgazdasági szakemberek tartsanak előadást a településen. Ma az az öröme, hogy az Udvarhelyre ingázó fia otthon „lugasos szőlőt állított be”, oltványokat vásárolt.

Elek bácsi ötlete volt a falubeli borkóstoló is, hogy amit a helybéliek készítenek, legyen minőségi. „Évről évre több jó bort visznek a próbára.” A két örökmozgó nyugdíjas mindig tesz-vesz, és hiszik: a fiataloknak bele kell szokniuk az önfenntartó életbe. „Ha a véribe’ benne van, csinálja”: az élet ne legyen egy ketrechez kötve, legyen kapcsolatban a valós környezettel. „Sok szakmás ember” van a faluban, vannak kisebb vállalkozások is, de jó lenne, ha „pénzkeresti lehetőséget hoznának be”, ne kelljen Medgyesen, Olaszországban, Németországban keresni a boldogulást, mert „keserves dolog”.

Összeteszik a vállukat, kezüket

Farkas István és felesége, Erzsébet saját építésű, álomszép otthonban élnek gyerekeikkel, az ötéves Istvánkával és a hároméves Mónikával. Míg István ellátta az állatokat, a gyermekek édesanyjukkal mesés- és kifestős könyvek között töltötték a kora estét. Családias hangulat fogadott, majd Mónika kápráztatott el: betéve tudja a bátyjától hallott csőszkirálystrófákat, amelyeket az almabálra tanult a fiúcska. Meghallgattuk, Istvánka miként tanulta meg hallás után az elektromos zongorán a karácsonyváró dalocskát. Békebeli hangulatban szereztünk tudomást a „kis gazdától”, milyen állatokat nevelnek édesapjával. Ha Elek bácsi is hallotta volna, bizonyára rábólint: ilyen gyerekből lesz a jövő mezőgazdásza.

István megerősített benne: őt és öt testvérét korán munkára szoktatták, feleségét az árvaság próbálta meg. Munkáihoz jókedvet ad: vagy dalol, vagy fütyörészik. Ezt édesanyjától örökölte: mindig dudorászott éjszakai munkája mellett is, soha nem csüggedt el. István néhány évet Magyarországon dolgozott, minden pénzt megfogott: a nappali műszakot éjszakai őrséggel váltotta, hétvégén maszekolt. Szakmáit helyi idős mesterektől tanulta, az alaptól a tetőig felépíti a házat. Tettei igazolják: aki dolgozik, meg tud élni.

Örül minden helyi megvalósulásnak, büszke arra, hogy milyen szép és korszerű Nagygalambfalva. Az utóbbi tíz évben nagyon sok minden megváltozott: örülnek a csatornázásnak, a szépen rendbe tett óvodának, iskolának és a vízhálózatnak, ami szinte semmibe sem került a falunak, hiszen pályázatokból finanszírozták. Emlékszik még arra, amikor a Küküllőről szekérrel hordták a vizet…

A mosolygós családtól úgy köszöntünk el, hogy biztosan éreztük: egymás mellé teszik a vállukat otthon; közösségi programokban vesznek részt. Nem „engedik le az orrukat”: imádkoznak, és dolgoznak, hogy megéljenek falujukban.