Juliska néni akár 50 seprűt is megvarr naponta

A Küküllő mente mozdulatlan úszik a bágyadt, reggeli napfényben. A lombhullató erdők csendben várják az elkerülhetetlent, a dér már megcsípte a faleveleket, mielőtt lehullnak, belepirulnak végzetükbe. A falvakban lelassult az élet, a gazdák behúzódtak a kályha mellé, a kémények füstje nyílegyenesen száll az ég felé. Alsóboldogfalva felső bejáratánál a kapuzábénak támasztva cirokseprűk árválkodnak. Amint lehúzok az út szélére, rögtön ott terem egy férfi, unottan kínálja portékáját. Közlöm vele, nem veszek seprűt, ajánljon valakit, aki készíti.

Nem sokkal később Lunka László portáján kopogok: a feleség a pincébe irányít, azaz a műhelybe, ott a gazda – mondja. Az ajtó mögött nagy a jókedv, lányok és fiúk állnak a seprűkötő gépek előtt, munka közben viccelődnek, beszélgetnek. Így jobban telik az idő. A gazda körbevezet, és nem túl nagy lelkesedéssel beszél a szebb időket is megélt cirokseprűről és annak készítéséről.

1976-tól foglalkoznak seprűkötéssel, akkoriban igen jól ment az üzlet, pedig nem otthon, családi vállalkozásban, hanem a termelőszövetkezetben űzték a mesterséget. Rengeteg volt a megrendelés, az ország gyárainak több tízezer seprűt szállítottak. „Tíz éve öt lejbe kerül egy seprű – mondja keserű szájízzel László –, ebből megélni nem lehet, csupán tengődni. Itt dolgozik a műhelyben a családom, lányom, vejem, menyem, sőt, apósom, anyósom is besegít. Késő ősztől tavaszig nem lenne elfoglaltságunk, hát dolgozunk, de nem éri meg. Néha elmegyek piacozni, a múltkor is felmentem Udvarhelyre, egész nap dideregtem a hideg placcon, jól megfagytam, s eladtam két seprűt. Inkább kitesszük ide a kapu elé, nem érdemes hordozni. Néha megáll egy-egy autó, inkább külföldiek vagy román vidékekről, s megvesznek egyet-kettőt.”

László azt magyarázza, hogy a helyben termesztett cirok rosszabb minőségű, nem mindig érik be

László azzal is próbálkozott, hogy falusi vegyesüzletekbe juttasson a seprűből, de visszautasították, mondván, a törvény tiltja, hogy élelmiszerekkel egy helyen árulják. Ők is hasonló helyzetben vannak, mint sokan mások a faluban, tavasztól őszig külföldi mezőgazdaságokban dolgoznak. Amolyan szezonális munka náluk a seprűkötés, nincs nagy nyereségük rajta. „Muszájságból” foglalkozunk ezzel, „kicsibe” – vallotta be László.

Régi seprű jól seper

Újszékelyen Forgács Julianna háza előtt állok meg. Az udvaron néhány kistermetű kutya heverészik a napon, ezért bátortalanul merészkedem a ház ajtajáig. Jókedvű asszony nyit ajtót, főzés közben zavarom meg, de félretesz mindent, és kedélyesen fogad. A szoba közepén egy satuszerű faszerkezet, félkész seprű lóg ki belőle, mint kiderül, ennek segítségével „varrják” a seprűt. Az asszony ügyes és nagyon serény mozdulatokkal fűzi át a nejlonszálat egy nagy lyukú tű fokán, s pár másodperc alatt összeölti a cirkot, hogy tartósabb legyen. Látszik, nem ez az első „alkotása”. „Közel negyven éve foglalkozok seprűkötéssel, az agyagfalvi termelőszövetkezetben kezdtük. Most már bánom, hogy nem „angazsáltattam” magam, mert nem kapok nyugdíjat, csak szociális segélyt” – meséli Julianna néni.

A seprűt ugyanúgy készítjük ma is, mint akkor. Semmi sem változott. A fiamnak dolgozok, egy lejt ad darabjáért. Megszokásból csináljuk, nem azért, mert meg lehet élni belőle. Aki megszokta, annak nem nehéz – mondja szerényen. A kívülálló viszont jól látja, hogy nem könnyű mesterség. A szúrós cirokszál és a hegyes tű bizony feltöri a tenyeret. „Menjünk át a fiamhoz, itt lakik a szomszédban – mondja derűsen Julianna néni. – Ő majd többet mesél.”

Tibor szeretne bízni abban, hogy 1 lej nyeresége megmarad minden seprű után

A ház alagsorának egyik helyisége plafonig van tömve cirokkal. Gyermekkoromra emlékeztető ismerős illat járja át az orromat, a fű, a szárított növények illata ez. A ciroké. A belső, hűvös teremben fiatal férfi válogatja a cirkot. Azaz szortírozza. Ez a második munkafolyamat a növény behozatala után. Elsőként le kell magozni. „Nagyapáméktól tanultam a seprűkötést. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ez lett a mesterségem” – mondja Tibor.

A faluban a kilencvenes évek elején egy Németországból hazakerült helybéli férfi nyitotta meg az első seprűkészítő műhelyt. Azt mondják, majdnem az egész falunak munkát adott. Aztán állítólag nem ment az üzlet, és idővel bezárt a gyár. Néhányan otthon még kötik a seprűt, de többnyire nem ez a fő kereseti forrásuk. „Mi is tavasztól őszig Németországban dolgozunk a feleségemmel, másképp nem tudnám a házat befejezni, amit valamikor a seprűvel keresett pénzből kezdtem el építeni. Télen kötjük csak a seprűt, s ezeket általában a karácsonyi nagytakarítás előtt vásárolják az emberek, innen a kapu elől.”

A faluban négy-öt gazda termeszt cirkot, mások Nagyvárad, Arad és Temesvár környékéről szerzik be a növényt, melynek 40 százalékát nem lehet hasznosítani. Ezt tehát elégetik a kert végében. Seprűnyelet már nem készítenek a faluban, igaz, gép lenne, csak éppen faanyag nincs. Tehát ezt is máshonnan kell beszerezni. S hogy mennyi a termelő nyeresége egy seprűn? Tibor szeretne bízni abban, hogy megmarad tisztán egy lej. De azt mondja, ha jobban utánaszámol, félő, hogy még kevesebb.

Gyerekkorom kedves emlékei közé tartozik, amikor nagyszüleim falujában nemcsak a kapun belüli teret, de a házak előtti placcot, néha az egész utcát megseperték. Jó tizenöt éve nem takarítanak se kint, se bent. Kiment divatból. Pedig jó lenne megőrizni ezt a szép hagyományt, mert tiszta környezetben sokkal jobban érzi magát az ember.