– Hogy lett Virágh Szabolcs angol-magyar szakos tanárból Csong An Szunim ?

– Kora tizenéves koromtól érdeklődtem a sportok, a jóga, az előadóművészetek iránt, és beleakadtam a színházba is, ahol találkoztam egy olyan előadásmóddal, amit úgy hívunk, hogy transzformatív vagy átalakuló színház. Ezt csak úgy lehet megcsinálni, hogy az ember az előadás idejére feloldja azt az identitást, amit a hétköznapokban visz. Ez több komoly kérdést vet föl. Az egyik ilyen például, hogy ha a személyiség teljesen átalakítható, akkor valójában mik vagyunk mi. Nagyon el tudtam hinni, hogy arra a színpadi időre a szerepem vagyok, és óriási válság alakult ki bennem a tekintetben, hogy akkor azt a szerepet, amit a hétköznapi életben Virágh Szabolcsnak hívnak, ki játssza, ki rendezi. Tehát egy olyasféle identitásválság, ami tökéletes kezdőpont egy zen gyakorlathoz. Több oldalról felmerültek kérdések, és egyszer csak 24 évesen arra döbbentem, hogy óriási válságban vagyok: intellektuálisan nem találom az utamat.

Apám, nyugodjon békében, orvosprofesszor volt, így rajta keresztül megismertem a tudomány erényeit és hátrányait, határait is. Megboldogult nagybátyám pedig adventista prédikátor volt, akin keresztül megismertem egy fantasztikusan szerény, élhető, minden szempontból csak tisztelendő keresztény hitvilágot, melynek szintén megismertem az erényeit, hátrányait és határait. Egyik úton sem akartam elindulni. Ha ezt a kettőt, a tudományt és a vallást az ember kilövi az európai kultúrkörből, nem sok marad. Volt egy barátom, aki 1990 szeptemberében azt mondta, hogy javasolja nekem a zen meditációs kört. Elmentem, és ott megtanították az alapokat, az énekelt mantra nagyon megnyugtatott, elkezdett kicserélni bennem nézeteket, dolgokat, és rámutatott, hogy rossz helyen keresem a megoldást.  

– A család hogyan fogadta a döntést?

– Előbb-utóbb elfogadta. Apám nehezebben, anyám könnyebben. 1992-ben merült fel a szerzetesség gondolata, és három év világi gyakorlat után, 1994 januárjától áprilisáig Amerikában végigcsináltam az első 90 napos meditációmat, melynek hatására megérett bennem, ami pár éve csak egy sugallat volt. Akkor lettem szerzetes, akkor kaptam a Csong An Szunim nevet. A Csong egyfajta családnév, jelentése tiszta. Az An személyesen az enyém, ennek jelentése látás, látó (szunim = szerzetes, szerk. megj.). Tehát a tisztán látás egy lehetőség, egy feladat, amit a mester ad, hogy emlékeztessen rá. Aztán Koreában voltam hat évet, és az 1999 augusztusi tanítóvá avatás után következett még pár hónap növendék tanítóság, majd 2000-ben kezdtem el tanítani, és akkor hazajöttem Magyarországra. 2003-ban elkezdődött egy zsenge tanítói pályafutás, mutatkoztak olyan csírák a tanításban, amit érdemes volt továbbfejleszteni, és akkor döntöttem el, hogy Magyarországon kellene egy templomot építeni. 2006-ban családi örökségemből és adományokból felépült a templom. Ha a szüleim általi első adomány nincs, akkor a többi sem jön be.

– Sokfelé hívják, Udvarhelyre egy éven belül másodszor látogatott el, és ha az előadáson jól értettem, már készül a következőre. Vannak még helyek, ahova többször visszatér?

– Nagy örömmel tettem eleget a meghívásnak, hiszen apai ágam erdélyi, kölyökkoromban jártunk a Szilágyságba. Ahol van összehúzás a tanító és a csoport között, oda természetesen visszamegyek. Udvarhelyen egyelőre azt érzem, hogy ez a kapcsolat tartósnak bizonyulhat. Az emberek nagyon nyitottak, nagyon eszesek. Itt küzdeni kell, meg kell maradni, utat kell találni, össze kell tartani. A hibák is jobban kijönnek, nem lehet annyit kételkedni, mert ha nem marad egyben a nép, akkor felmorzsolódik, és ez a fajta elképesztő erő, aminek köszönhetően Erdélyben megmaradt a magyarság, a gyakorlásban is megmutatkozik. Mihelyt leül egy 20-25 fős társaság egy teremben, azonnal nyilvánvaló, ki milyen tudattal ül ott, mennyire nyitott, mennyire akar csak végigmenni egy újabb állomáson és kapni valami zen szeletet, vagy mélyen akar megoldást életproblémáira. Ezt a fajta mélységet nem adják ingyen. Ez az, ami vonz, ez a fajta őszinteség, amivel valaki odaül eléd, és elmondja, hogy ez fáj, ezt oldjam meg. És akkor kiderül, hogy nem én, hanem ő fogja megoldani, de az utat be kell járni, amíg elhiszi, belátja és meg tudja tenni.

– A zen miben tud segíteni a székelyeknek, miben tud megoldást nyújtani a mindennapokban?

Mi a zen?
A zen a klasszikus indiai mahajána buddhizmus és a taoizmus találkozása. Négy alapelve: nem támaszkodás az írásokra, közvetlenül az ember tudatára való irányulás, a megvilágosodás egyenlő igazi önvalónk teljes tapasztalásával, és külsőségmentes, tudattól tudatig való közvetlen, minőségi átadás.

– A székely csavaros ész épp a megoldásokban akadály. Hogyan tudom ezt a furmányos észt kissé megzabolázni oly módon, hogy ha nem kell, ne gondolkodjak, ha viszont kell, akkor tisztán, egyszerűen tegyem, ha pedig kreatívan, analitikusan kell, akkor azt tegyem, de ne állandóan, ne legyek saját gondolati szokásaim áldozata. A legtöbb embernek nincs meg az, ami ezt szabályozza. És ez érvényes az érzelmekre is, főleg az asszonyokéra: hogyan tudják a legszebb szerető érzést kihozni magukból. Ez mind egy belső út kérdése. Ha ezt az utat nem járjuk, akkor csak sorsunk, karmánk talál minket. Ezt az utat rámutatás segítségével ők találják meg. A tiszta, tükörszerű tudat nem ábránd, hanem valóság, amihez el lehet jutni. A zen tényeket közöl, lehetséges tapasztalatok felé mutat utat, és ha az emberek megteszik a kellő lépéseket, ezen tapasztalatok birtokába jutnak.

– Melyek ezek a módszerek?

– A meditációs technikák. Először egy tudati hozzáállás szükséges, hogy merjen látni, merjen őszinte lenni önmagához, utána a világgal és másokkal is meg tudja ezt tenni. Ez után lesz értelme és haszna a meditációs technikának. Ahol látom, hogy kihez beszélek, ahol érzem a velem szemben ülő tudatot, ott közvetlenül át lehet adni a tanítás technikai részét, a zen interjúkon pedig a tudati részét. Segítek felébreszteni a tanítványban azt a lényeget, ami a tanítóban bizonyos mértékig már megnyilatkozott.

–Hogyan függ össze a szerzetesi lét a világi léttel, utazásokkal?

– Úgy, hogy néha abba kell hagyni az utazgatást, és vissza kell menni a templomba feltöltődni. Akármennyit mantrázom, gyakorlom utazás közben, az az adásról szól. Adok a környezetnek energiát, dharmát, ami természetesen visszafordul, de azután az ember szépen elcsendesedik, behúzódik a templomba, és nem szól, hanem gyakorol, így természetes egyensúlyban van.

– A szerzetesi ruha nem kényelmetlen? Mindenhova így jár?

– A ruha egy régi, 1700 éves taoista, buddhista divat. A szürke a taoizmus, a barnás „kasa” az indiai örökség. Kényelmetlen. Hét részből áll, régen ebbe csavarták magukat, ez volt az öltözék, ha nem lett volna akkora, nem fedte volna bizonyos testrészeiket. Aztán megjött a kínai köpönyeg, de a méret ugyanakkora maradt, többször behajtva csíkban esik lefelé. Már húsz éve birkózom vele, és nem lett praktikusabb: elviselem mint foglalkozási ártalom. Ez egyébként beltéri öltözet. A kültéri az évszaknak megfelelő vastagságú szürke szövetből készül, télen még aláöltözöm. A tanítóm azt mondta, „csak azzal, hogy viseled ezt a ruhát, tanítasz”, és nem érdekel, hogy figyelnek. Az első három évben valami tudatalatti idegenérzetem lehetett, különböző aszfaltbetyárok folyamatosan beszóltak, hogy „krishna”, „káráté”, „kung-fu”. Aztán eltelt három év, és főleg hogy a templomot elkezdtük építeni, megszűnt, pedig ugyanott járok.