– Marosvásárhelyen végeztem el a képzőművészeti líceumot, majd Kolozsváron a Ion Andreescu főiskola grafika szakát. Bár grafikus voltam, mindig is vonzott a textil, a munkáimon is érződik a grafikus jelleg. Mivel a lakásunk az elején nagyon üres volt, gondoltam, nem vásárolok falvédőt, nem is találtam volna az ízlésemnek megfelelőt. Megszőttem az első falvédőt. Aztán megszőttem egy szőnyeget a kicsi fiamnak, hogy legyen, ahol játsszon. Valahogy így kezdődött. Mindez még a Szilágyságban történt, mert az egyetem után oda helyeztek ki. Egy bentlakásos iskolában tanítottam négy esztendeig, fogyatékos gyerekekkel foglalkoztam. A Szilágyságban olyan házinénihez kerültem albérletbe, ahol volt egy szövőállvány és egy szövőszék. Ő tanított meg a szövőszéken szőni, az első dolgok ott készültek. 1981-ben döntöttünk úgy, hogy hazaköltözünk Csíkszeredába. Először az akkor 11-es számú Általános Iskolában tanítottam, Borbáth Erzsike igazgatónő keze alá kerültem, akitől rengeteg szépet és jót tanultam. Pedagógusi pályafutásomat az ő léte határozza meg a mai napig is. 1989 után az iskola elköltözött, majd lett belőle a József Attila Általános Iskola, egy ideig ott is és a művészeti iskolában is tanítottam. Sokat vacilláltam, hogy hová is álljak, végül a művészeti győzött. Időközben, a forradalom kellős közepén, úgy éreztem, nem bírom tovább az ideológiai semmitmondást, otthagytam az iskolát egy esztendőre, szabadúszó voltam. A Nagy István Művészeti Szakközépiskolában a szakmámnak megfelelően oktattam rajzot, festészetet és textilt is. Négy évvel ezelőtt vonultam nyugdíjba, de azóta is helyettesítő tanárként működök.

– Sokat jelenthet az ön számára ez a munka...

– Nagyon szeretem a pedagógusi pályát, bár néha azt érzem, elvesz az energiámból. Számomra szinte mindent jelent, hiszen még az alkotásról is lassan leszoktam emiatt, kevesebbet alkotok. Néhanapján jut eszembe vagy fog el az ihlet, hogy valamit csinálni kellene. Van egy kis egyesületünk, a Grafirka Egyesület, amelynek keretében kis alkotótáborokat is szervezünk Mezey Ildikóval. Minden évben két-három, volt olyan is, hogy négy turnusban szerveztünk tábort, amibe persze van alkotófolyamat és kézműves tevékenység is. Egyszer még levittem a tábor helyszínére a szövőszéket is. Addig dolgoztak a gyerekek rajta, hogy a szálak szakadtak, szakadt és egyre keskenyebb lett.

– Szövőszék. Még az Isten is ezt az utat jelölte meg, ha már az első adandó alkalommal olyan helyre került, ahol szövőszék állt...

– Igen, a Jóisten nagyon sok mindent akart és nagyon sok mindent segített megvalósítani is. Akár kis apróságokat. Bár nem szívesen beszélek erről, de igazán 2013-ban jöttem rá arra, hogy a Fennvaló engem mennyire szeret. Volt egy rákos daganatom és a segítségével megoldottuk. Agyilag is rendbe tettem magam, hiszem, hogy szükség van még rám.

– Három tehetséges gyermeke van, Ágnes tesztilművész, Botond kézműves, Zágon fotós, képzőművész, reklámgrafikus. Mindannyian megmutatták már valamilyen szinten tehetségüket. Sőt korábban még közös kiállításuk is volt. Ilyenkor mire volt a legbüszkébb?

– A gyerekeim munkáira természetesen. Egyelőre most a lányomnak ott a két gyereke, ők lefoglalják, Botond Londonban talált kétkezi munkát. Zágon Kolozsváron van igen jó közegben, neki nincs hiánya az inspirációs forrásokban.

– Beszéljünk a Boszorka bábcsoportról is. Először csak díszlettervezést, bábkészítést vállalt, aztán „előlépett”...

– Néztem a próbákon a munkafolyamatot, és sokszor gondoltam úgy, hogy hát ezt én is tudnám csinálni. Nagy kedvem kerekedett beállni. Először csak katicabogárka voltam, akinek semmi szerepe nem volt, csak előbukkant, a következő darabba pedig már valahogy „belekényszerítettek”. Látták, hogy kedvem van hozzá, bár én magam sem tudtam, hogy akarom-e vagy sem. Még mindig úgy vagyok, hogy mennék is meg nem is. A szereplés nem igazán a kedvencem, de amikor a közösség megnyilvánul, úgy érzem, valahol nekem is ott kell lennem. Egyébként a bábjaim alapjául szolgálnak egy kis meséskönyvnek, ami remélem, hamarosan meg is jelenik. Most küldtem el korrektúrára a szöveget, Zágon végzi a nyomdai előkészítő munkálatokat.

– Csak zajlik az alkotói tevékenység...

– Az alkotás kicsit más szintre tevődik át. Magam sem tudom, milyen úton kellene mennem tovább, de még mindig van időm, hogy eldöntsem. Egyébként idén szeretnénk egy kiállítást közösen a Grafirka Egyesület képzőművésznő tagjaival, arra is készülők. Kötés, varrás, gyapjúbonyolítás...

– Mindezek mellett még mivel telnek a mindennapok?

– Van benne favágás, kertészkedés, de egyesületi munka is mind a Riehen, mind a Grafirka Egyesületnél. Idén egyébként már nyolc pályázatot írtam, meg is nyertük, ezeket le is kell bonyolítani. Van munka bőven. Szellemi munkát lehet végezni, de érzem, hogy lassan a fizikai munkát abba kell hagyni. Ezt is el kell tudni fogadni, bár nem könnyű. Én magamnak már semmit nem akarok, nagy dolgokat nem tervezek, csak apróságokat, és megpróbálom azokat is lépésről lépésre megvalósítani. Az alkotást mindenképpen előtérbe fogom helyezni, csak még nem tudom, melyik úton haladjak tovább. A mesélés is a kedvenceim közé tartozik, lehet, egy kicsit a mesék világában fogok az elkövetkezőben létezni.

– Beszélgetésünk elején az élet adta nehézségek is szóba jöttek. Önnek mi adott erőt a továbblépéshez?

– A hit. Az önmagamba meg a Fennvalóba vetett hit. Volt olyan, hogy ledöbbentem és pánikhelyzetbe kerültem, de soha nem ijedtem meg a nehézségektől. Hiszem, hogy az embernek van annyi ereje, hogy meg tud oldani problémákat. Kell hinni önmagunkban. Meg hát van néhány nagyon jó barátom, akik a nehézségeken is átsegítettek. Számomra fontosak az emberi kapcsolatok, bár elég ritka, amikor igazi jó társakra talál az ember az életben.