Horváth Orsolya már kislánykorában beleszeretett a desszertek világába – derült ki beszélgetésünk során. Ha tehette, a nagymamája mellett sürgött-forgott a konyhában, aztán idővel egyértelművé vált számára, hogy a desszertkészítéssel szeretne foglalkozni. Tizenhét évesen indította el Kiskanál című blogját, ennek köszönhetően pedig máris számon tartja a szakma. „A blogra egyre több visszajelzést kaptam, és ez arra ösztönzött, hogy újabb és jobb desszerteket találjak ki, készítsek el, ugyanakkor arra is, hogy minél többet tanuljak. Egyre jobban kezdtem belemélyedni a cukrászkodásba, Budapesten képzésen vettem részt, elkezdtem egy cukrászdában dolgozni, és rövid időn belül utam Hollandiába vezetett, ahol az éttermi cukrászok világába csöppentem. Azóta is az éttermi cukrászat a nagy szerelem” – meséli a húszas évek elején járó Orsolya.

Ha fiatal cukrász desszertjeire gondolunk, rögtön el kell felejteni a hagyományos süteményeket. Orsolya ugyanis inkább tervez, kitalál, munkájának lényege az újdonság.

„A hagyományos cukrászattól nagyon eltértem, egyszerű süteményeket nem is nagyon készítek, engem inkább a francia és a modern desszertek világa foglalkoztat. A receptek saját találmányok, egyediek. Kitalálok valamit és elkészítem. Ha a piacon látom, hogy szép az eper, gondolkodni kezdek, mivel is lehetne ezt feldobni még. Lehet, hogy éppen egy olyan fotót látok, ami beindítja a fantáziámat, és így kezdek el felépíteni egy desszertet. Sok helyről jöhet az inspiráció. Ritkán próbálkozom egy desszert leutánzásával, ha meglátok valamit, inkább továbbgondolom” – jegyzi meg, bár elismeri, kérdezte már a nagymamáját arról, hogy mitől lesz omlós a kifli vagy foszlós a kalács. A nagymama persze büszke az unokájára, bár néha furcsállja, hogy egy-egy desszerttel milyen sok időt képes foglalkozni. Ezek elkészítése ugyanis – meséli Orsolya – bonyolult és időigényes, volt példa arra, hogy egy-egy desszertkülönlegességgel két napig dolgozott.

Mivel nemcsak szakmai tanácsokkal keresték meg, hanem sokan érdeklődtek arról is, hogy mi a teendő, ha valaki cukrász szeretne lenni, Orsolya a blogján újabban több részes sorozatban ír a szakmáról. „Iskolába is lehet menni, van, akinek szüksége van az oktatást igazoló dokumentumra, de az igazi a tapasztalatgyűjtés és a gyakorlat. Ez a kulcsszó: gyakorolni, gyakorolni” – mondja, kiemelve: a cukrász szakma egyáltalán nem könnyű. „Nem cukormáz és édes élet, ahogy az emberek elképzelik. Kemény munka, éjszakázás van a háttérben. A cukrászdai és éttermi cukrászat közül főleg az utóbbi a nehezebb” – jegyzi meg. Lehet, sokan nem gondolnak rá, de a cukrász szakma komoly fizikai erőfeszítéssel is jár, hiszen ha a helyzet úgy hozza, zsákokat is cipelni kell, nagy és nehéz konyhai edényeket használnak, és egy cukrász bizony nem egy-két tábla csokival dolgozik, hanem legalább öt kilogrammos csokitömböket emelget. „Volt arra példa, hogy délelőtt kezdtem és éjfél előtt nem értem haza. Étteremben az utolsó vendég kívánságát is teljesíteni kell, a desszert pedig az utolsó fogás, egyértelmű, hogy a cukrász hagyja el utoljára a konyhát. Stresszes munka is, hiszen ha nem sikerül valami, gyorsan újat kell készíteni, ha valami történik, azonnali megoldást kell keresni. Tíz-tizenkét órás fizikai munka, amihez nemcsak állóképesség, de jó egészségi állapot is szükséges. Senkit nem szeretnék elriasztani, de aki a cukrászat mellett dönt, az csakis a sütik iránti szerelemből tegye” – hangsúlyozza. Persze aki süt-főz, az kóstol is. A vendég elé kerülő desszertet akkor is meg kell kóstolnia a cukrásznak, ha egyáltalán nem fűlik hozzá a foga. „Nyilván enni is szeretem, de amikor az ember naponta desszertet készít, és mindent meg kell kóstoljon, egy idő után már annyira nem is kívánja” – jegyzi meg mosolyogva.

Orsolya számára a munkája legszebb része a kreativitás. „Textúrákkal, hőmérsékletekkel lehet játszani. Sok mindent ki lehet fejezni egy desszerttel, szabadjára lehet engedni a fantáziát. Játék színekkel, ízekkel, textúrákkal” – meséli lelkesen.