– A mai Liviu Rebreanu Általános Iskola helyén volt régen a művészeti iskola, ott tanultam nyolcadik osztályig, majd a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe felvételiztem. Akkor nagy volt a versenyhelyzet, mert az országban egyetlen magyar osztály indult abban az évben, Hargita megyének pedig 12 helye volt. Óvodás korom óta tanító néninek készültem, a testvéremet is állandóan kínoztam, tanítottam, persze, hogy nagyon örültem, amikor bekerültem a tanítóképzőbe. Akkor egyébként ez volt az egyetlen útja annak, hogy tanítóvá váljon az ember. Erdőaljára helyeztek, egy évig ott tanítottam, majd bekerültem a Petőfi Sándor Általános Iskolába, egyébként az erdőalji iskola is ide tartozott. Itt nyolc évet dolgoztam, majd Kovács János, a művészeti iskola akkori igazgatója áthívott, hogy indítsam el az első osztályosok számára az első rajz szakos osztályt. Most voltak a tízéves találkozón azok a diákok, akiket akkor kezdtem tanítani. A művészetiben is jó néhány évet ledolgoztam, 25 év tanítás után kértek fel arra, hogy az iskola igazgatója legyek. Nagy kihívásnak, feladatnak tűnt, mai napig is az, és úgy éreztem, erre nem mondhatok nemet. Az én tanítói gyakorlatommal, meg hát nem is igazgatónak születtem, nem volt könnyű feladat belevágni, egy teljesen új épületben elkezdeni ezt a munkát.

– Egyébként számít az ember egy ilyen lehetőségre?

– Meglepett. Tanítóként középiskola-igazgató, hát szokatlan volt, nem hallottam ilyen történetről. Igaz, megvolt a szükséges végzettségem ehhez is, bár annak idején nem ezzel a céllal tanultam. Az egri tanárképző főiskolán végeztem el a szociál-pedagógia szakot, és ez nagyon jól fogott a munkámban, kiteljesített a szakmámban, és végül is jó volt az az oklevél arra, hogy igazgató legyek. Nem volt teljesen idegen, messziről jövő ez a felkérés, ott volt a fejemben, a gondolatomban, hogy ezzel a feladattal megbirkóznék. Amikor elvállaltam, és elképzeltem, hogy milyen lesz, nem egy az egyben azt vállaltam fel, amit tulajdonképen most tennem kell. Időközben a világ mintha megbolondult volna. Ha visszagondolok az első tanévre, ahogy kezdtünk építkezni és előkészíteni dolgokat, teljesen más volt.

Majd jött 2010 nyara, amikor a tanügyben a fizetéseket levonták, ami nagyon megkeserítette a tanügyi dolgozók életét. És a fejetlen reformok azóta is állandóan jönnek, egyáltalán nem építő jelleggel. Szülőként is látom, hogy mindez a tanügyi rendszer, az oktatás rovására ment. A lányom hét évvel nagyobb a fiamnál, ő hét évvel ezelőtt végzett, és az az érzésem, mintha egy más világrészen, egy más iskolában tanult volna. Megnézem a füzeteit, látom a tiszta vonalvezetést, mikor mit tanultak, mire készültek, miből vizsgáztak. A fiamén, aki idén érettségizett, ez nem látható, és nemcsak azért, mert olyan más lenne a gyermek. Érezhető a kapkodás már hetedikes korától, nem tudtuk, mikor hol tartanak, kínlódtunk mindennap, hogy megtanuljuk a másnapi leckét, és nem mindig azt kérték számon, amit megtanultak, mert érződött, hogy új parancs érkezett. Teljesen megbuggyant minden, ezek a gyerekek, akik most végeztek, hetedikes, nyolcadikos koruktól ki vannak a normalitásból mozdítva, egyre nagyobb rendszertelenségbe vannak belerángatva. Megértem a tanár kollégákat, mert félévről félévre kapkodják a fejüket, akár én is igazgatóként, hogy akkor most milyen parancs érkezik. Havonta átszervezzük az életünket, mert alkalmazkodunk egy újabb rendelethez, ami nincs átgondolva, csak addig, hogy kiosztom. A törvény törvény, amit egy állami intézmény be kell tartson.

– Végül is ha egy rendszer jól működik, egy intézményvezető élete is sokkal könnyebb. Egy-egy döntés meghozatala mennyire viseli meg?

– Állandóan figyelni kell, hogy mikor honnan is jön a pofon. Szerencsére itthon is sok segítséget kapok, és a kollégák is támogatnak. Végül is, amit tudok, megoldok, hiszen ez nem az életem, ez a munkám. Az igazgatótársaimmal is megbeszélünk mindent. Ha mi is belekeseredünk, akkor hogy tudnánk biztatni a gyereket, a kollégákat? Egy tanórához hatalmas energia kell, úgy kell azt megtartanom, hogy a gyerek elégedett, boldog legyen. Mert én is csak akkor kapok, ha adok. Egy mosoly, egy biztatás sokat számít, ezzel sokat lehet dobni a morálon. Fontos, hogy ne savanyodjunk bele, ez van, ilyen világot élünk, a legfontosabb értékeinket kell szem előtt tartsuk. Miért is tanulják a gyerekek a néptáncot? Hogy a magyarságuk biztos alapon legyen. Miért is van a művészeti oktatás? Azért, hogy rugalmasak legyenek, a mindennapi életbe való eligazodásukat segítse. Mindenki meg kell találja az utat.

– Hiányzik a tanítás?

– Elsősorban attól a mindennapi örömtől estem el, amit a gyermekektől kaptam. Egyszerre csak megszűnt az az örömforrás, amihez csak úgy huszonöt éven keresztül naponta hozzájutottam, és amitől boldog voltam. Esténként a családi vacsora arról szólt, hogy jókat nevettünk a gyermekek aranymondásain, de ez a csap egyből elzáródott, és felnőtt emberekkel kellett dolgozni. Mai napig hiányzik. Amikor túl nehéz a napom, azt hiányolom, hogy nincs ez a feltöltődési lehetőség, amivel könnyebben vesszük az akadályokat. Persze megtaláljuk a munkánk örömét, töltekezünk máshonnan, de ha egy fél emberöltő alatt ehhez szokunk hozzá, nagyon hiányzik, ha elveszítjük. Ha az embernek azt mondják, hogy értékeld a pillanatot, nem hajlandó, csak tán akkor, amikor már nem az övé. Itt most kifejezetten arról az örömről beszélek, amit a mindennapokban a szakmám kapcsán kaptam a gyermekektől.

– Két éve önkormányzati képviselőként is tevékenykedik. Miként történt ez?

– Bevallom, nem én találtam ki. Igazgatóként rendszeresen megbeszélésekre jártunk Antal Attila alpolgármesterhez, tőle jött a felkérés. Érdekes, erre sem számítottam. Az elején tényleg soknak tűnt, hogy egyikkel éppen kezdek megbarátkozni, és máris jön még valami más. Igazgatóként úgy látom, nagy szükség van arra, hogy az iskola az önkormányzattal jó kapcsolatban legyen, hogy rá figyeljenek, úgy éreztem, ez csak javunkra válhat. Nem mondhatom, hogy könnyű, azt sem, hogy nehéz, amit rám bíznak, azt elvégzem.

– De persze mindezen feladatok mellett, fölött ott van a család is.

– Bizony, a gyerekek nem nőnek fel maguktól, oda kell állni. A nyolcvanas években mentem férjhez, és amíg kialakítottuk saját lakásunkat, elkezdtük élni a saját életünket, évekbe telt. A gyerekek hét év korkülönbséggel születtek. A lányom Bukarestben végzett egyetemet, ott dolgozik, az év végén férjhez készül, és hazaköltözik. A fiam most érettségizett, és legnagyobb boldogságunkra bejutott Marosvásárhelyre az orvosi egyetemre. Sok munkát igényelt az évek során, hogy szép lassan készüljünk erre, mert az emberben már nyolcadik osztály után kell tudatosuljon, hogy következik az érettségi, majd a felvételi. Hogy mi fér még bele a tanévekbe, mikor kell néptáncra járni, sportolni, hány buliba kell eljárni, vagy hogy kell a mindennapokat, a hétvégéket menedzselni ahhoz, hogy a gyerekek fejlődjenek, ételük, italuk, ruhájuk, mindenük meglegyen, nem kis kérdés. Folyamatosan szerveztük meg újraszerveztük a mindennapjainkat.

A férjem is minden családi eseménynél ott van, sokat segít, segített. Mikor én az utolsó öt percben tudtam összekapni magam, ő mindig nagyon stabil emberként, apaként rendezte a gyermekeit, családját. A családban is figyeltünk minden részletre. Sajnos betegségek, nehézségek is voltak, akkor arra koncentráltunk. Hála Istennek, a nagy nehézségeken is sikerült túllépni. Amikor családi ünnepségek voltak, akkor azt is megszerveztük, a családi ebédek és a szülinapi torták sem maradtak el soha, esetleg átszerveződtek, mert pillanatnyilag túlzsúfolt volt az életünk.

– Miről szól még Kirmájer Enikő élete? Ha akad egy kis szabadidő, mivel tölti ki?

– Kirándulunk, gombászunk, kutyát sétáltatunk az erdőben. Amikor úgy adódik, előadásokra, koncertekre járunk, a népi tánc, a népzene engem is és a fiamat is nagyon érdekli. Itthon sokszor hallgatunk népzenét, de ott van a rock, a dzsessz is. Az utóbbi két évünk a házunk javításáról, szépítgetéséről szólt.

– Ha számba veszi az életét, minden maradhatna a régiben?

– Voltak olyan estéim az utóbbi időben amikor ezen elgondolkoztam, és arra a következtetésre jutottam, hogy 98 százalékban mindent így csinálnék. A lényeges dolgokat szakmailag is, családalapításban is ugyanígy tenném. Én most is tanító néni lennék és ugyanezt a családot választanám. Szeretnék most már egy kicsit megnyugodni, ugyanezt jobban végezni. Szeretnék tortarecepteket tanulni, finomabbakat főzni, szeretnék egy kicsit háziasszonykodni, talán ez eddig kicsit kimaradt. Szeretnék olvasni, az élet fontos dolgaival törődni, utazgatni, világot látni. De mindenekfölött azt kívánom, hogy a családban mindenki legyen egészséges, mert ez a legfontosabb. Ha a lányom férjhez megy, bár még nem vagyunk felkészülve, de biztos, hogy az unokáknak is nagyon fogunk örülni. Az iskolavezetésben is szeretnék fejlődni, hiszen minden nap hálával és köszönettel vagyok Isten iránt, hogy jól sikerült a napom, de mindig ott van az az érzés, hogy talán jobban is lehetett volna.