– Honnan jött az ötlet, hogy Kínába utazzon angolt tanítani, és hogyan sikerült azt megvalósítani?

– Kolosváron a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végeztem az alapképzésem, kínai-angol szakon. Utolsó évben a Konfuciusz Intézet (olyan nonprofit intézmény, amely a kínai nyelv és kultúra megismertetésével foglalkozik a világ különböző országaiban) egyik tanára ültette el a bogarat a fülembe, hogy mivel jól beszélek angolul, miért ne mennék angolt tanítani Kínába. Ez januárban két éve történt, végül októberben egy ügynökségen keresztül jutottam ki Pekingbe angolt tanítani. Először egy nemzetközi Montessori óvodában tanítottam a bölcsődés csoport tagjait angolra. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy órákat tartottam, hanem míg a kínai óvónő kínaiul beszélt a kicsikkel, én angolul tettem, hogy szokják a nyelvet. Fél év után váltottam munkahelyet, azóta egy nyelvközpontban dolgozom, ott is elsősorban óvodás korúakat tanítunk az óvodai program után és hétvégeken.

– Melyek voltak az első és legmeghatározóbb élményei Kínában? Mit tapasztalt meg a kultúrából?

– A kínai nép nem a nyugati, európai etiketten szocializálódott, és ez nagyon meglátszik abban, ahogy sorban állnak, ahogy elkérnek valamit. Náluk például nem megszokott, hogy ha elkérnek valamit, azt megköszönjék, de nem köszönik meg az elárusítónőnek a segítséget, a taxisnak a fuvart. Furcsállják is, hogy a külföldiek mindent megköszönnek, hogy mindenért bocsánatot kérnek. Meglepő volt az óriási tömeg, de az is, hogy a vendéglőkben a dohányosok a földre szórják a hamut, a csikket eldobják, piszkálják a fogukat, az orrukat, böfögnek – mindezt metrón, étteremben, üzletben, és ezen senki nem lepődik meg. Szóval Kína feszegeti az európai ember határait. Korábban is utazgattam, de amikor Kínába érkeztem, akkor jöttem rá, mennyire meghatározza a világot Európa, ehhez képest van egy ország, ahol nagyon másképp működnek a dolgok. Hogy mást mondjak: nagyon szkeptikusok a kínaiak, nehezen bíznak meg idegenekben. Senki nem nyitja ki előtted az ajtót, cipelhetsz bármit, mert senki nem fog segíteni, ha nem ismer. Ezt elég nehéz megszokni.

– Hogyan viszonyulnak az ismerősökhöz?

– Barátoknak, ismerősöknek nagyon szívesen segítenek. A külföldieknek például nagyon szokatlan látvány, hogy a kínai férfiak karjukon viszik párjuk táskáját, ridiküljét – legyen az rózsaszín, csillogó vagy szőrös. Nem a táska nehézsége miatt, ezzel a gesztussal inkább a figyelmességüket, lovagiasságukat akarják kifejezni. Szeretik láttatni az összetartozásukat is, általános jelenség például, hogy a párok egymáshoz öltöznek: ugyanolyan pólót, hasonló fazonú nadrágot, egyező márkájú cipőt hordanak. Ezt meg teszik úgy is, hogy füles kapucnis pólót vagy rózsaszínű inget viselnek mindketten. Érdekes azonban, hogy közben Kína mennyire konzervatív ország: a szexualitáshoz való viszonyukon is meglátszik, hiszen a párok az utcán épphogy megfogják egymás kezét, az érzelmeiket nem mutatják ki nyilvánosan, nem bújnak egymáshoz, nem csókolóznak.

– Milyen a hozzáállásuk a pártjukhoz?

– Kínában kommunizmus van – de már nem olyan, mint Mao idejében, valamivel liberálisabb. Az emberek bíznak a pártban, és elfogadják a rendelkezéseit. November 15-én adja meg a kormány a fűtést egészen március 15-éig, ha november elején mínusz húsz fok van, akkor aki teheti, elindítja saját, drágán beszerzett légkondicionálóját, de nem teszik szóvá. Még a tőzsdeproblémákkal kapcsolatban is az a hozzáállásuk, hogy nem aggódnak, mert a párt megoldja. Tehát amíg a párt nem mondja, hogy gond van, addig nincs gond. Az emberek hiszik, hogy úgy van jól minden, ahogy van. Kína ilyen szempontból is nagyon zárt. Emellett nem elérhetők olyan online felületek, mint a Google, YouTube, Facebook, Twitter, ezeknek persze megvan a kínai verziójuk (Google-Baidu, YouTube-Youku, Twitter-Weibo, Facebook/Skype-Wechat), ahová csak az engedélyezett tartalmak kerülhetnek fel. Hogy mást is mondjak, a könyvesboltokban be van tiltva a Lonely Planet kínai útikönyve amiatt, hogy abban Tajvan különálló területként van feltüntetve. Fontos számukra és nagyon érzékenyek saját területi egységeikre – Hongkongra, Makaóra, Belső Mongóliára, Tibetre, Xinjiangra), illetve azok kezelésére, igazgatására.

– Hogyan lehet közlekedni a fővárosban? Mennyire biztonságos Kína?

– Pekingben 17 metróvonal van, a reggeli és délutáni órákban egymást követik a szerelvények. Egyes vonalakon nincsen tömeg, a kettes körgyűrűn reggel nagyon kényelmesen lehet utazni, mindig kapok helyet. Északról viszont az emberek többsége a városközpontba utazik, így egy alkalommal 10 percbe került, míg ott felkerültem a metróra, de így is csak azért, mert hátulról feltolt a tömeg. A peronon vannak alkalmazottak, akik benyomják az embereket a metróba, hogy minél többen felférjenek, így ott nem lehet megmozdulni sem. Érdekes az is, hogy mielőtt az ember lehúzza a metrókártyáját, ellenőrzik, átvilágítják a táskáját – senki nem kivétel ez alól. Ha van víz nálunk, abból inni kell, nem lehet anélkül továbbmenni. Nem lehet az utasnál borsspray, dezodor vagy bármi gyúlékony, de kisolló, bicska sem. Ugyanakkor a metrón nem ér semmilyen atrocitás: nem dulakodnak, nem tapogatnak, vagy nem inzultálnak szexuálisan. Emiatt Kínát egy nagyon biztonságos országnak tartom, túlságosan biztonságosnak is. Például tavaly volt egy katonai parádé annak emlékére, hogy hetven éve vonultak ki a japánok az országból. Felvonult a hadsereg, meg voltak hívva különböző államfők, a kínai állam szimpatizánsai. Egy nappal korábban kiürítették a Tiananmen tér (a világ legnagyobb tere) felé vezető utakat és a benzinkutakat, az összes parkból összegyűjtötték a madarakat, akkor nemcsak a metrónál, hanem a környező utcákban is ellenőrizték a táskákat. Sőt az ünnep napján pár órára még a pekingi reptér sem működött, leállították a légiforgalmat. Szóval a biztonságot ennyire komolyan gondolják, a járókelők pedig nem ellenkeznek.

– Mit kell tudni a kínai megélhetésről, a társadalmi különbségekről?

– A külföldiek nagyon jól élnek Kínában, egyrészt nagyon szeretik, becsülik őket a helyiek, másrészt sokkal többet keresnek, mint a kínaiak. Kevesebbet dolgoznak, jobban megfizetik munkájukat, esetenként biztosítanak nekik szolgálati lakást, s talán a hivatalosan járó mellett még fizetett szabadságuk is van. Kell tudni Kínáról ugyanis, hogy ott mindössze két hét fizetett szabadság van, egyik a kínai újév – ez mozgó ünnep –, másik Kína nemzeti ünnepe október elsejétől hetedikéig. Amúgy az átlagfizetés nőknek 4 ezer kínai jen (2400 lej), férfiaknak 6 ezer (3600 lej), de ez kevés dologra elég. Egy szobának a bére ugyanis 3 ezer kínai jen. A közköltség minimális, mivel a fűtés ingyenes, a két hónapi vízszámla 30 lejnek megfelelő kínai jen, és a villanyszámlára is hasonló összeget kell fizetni havonta. Ami a társadalmi különbségeket illeti, van a felső tízmillió, akiknek nincs gondjuk a pénzre, még azt is megtehetik, hogy nem dolgoznak. Emellett van egy feltörekvő középréteg, akik látástól vakulásig dolgoznak, hogy úgy élhessenek, mint a felső milliók. Az alsó réteg pedig annyira szegény, hogy egyik napról a másikra tengeti életét.

– Mit szeret leginkább Kínában?

– Nagyon szeretem, hogy a család rendkívül fontos számukra. Kikérik szüleik véleményét, vigyáznak egymásra, tartják a kapcsolatot, ha nagyvárosban élnek is, a családtagok, látogatják egymást. A kínai újév alkalmából mindenki hazamegy, ilyenkor van a világ legnagyobb belső emigrációja – amikor másfél milliárd ember hazamegy. Ilyenkor hatalmas családi eseményt tartanak, és ezt örömmel teszik. A másik szimpatikus dolog, hogy mozognak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy tereken, parkokban kiállnak férfiak, nők, fiatalok, idősek tájcsizni, tornázni csoportosan, de akár egyedül is. Ezt mindig csinálják, legyen hideg vagy meleg. Máskor csoportok betanult koreográfiájukat mutatják be, amelyhez bárki csatlakozhat. Nagyon szép, hogy nem a kütyüiket nyomkodják, hanem keresik egymás társaságát a valóságban is.