Háztól házig szállították a harmincegynéhány településen elő drága öregünket. Priccses nadrág, keményszárú bőrcsizma és ünneplő kalap volt az „egyenruhájuk”. Hadszíntéri címre-rangra való tekintet nélkül tisztességüket arcbarázdáik, hófehér hajuk és a háborús siratónál a siklódról elszármazottak férfikórusával felcsattanó nótaszavuk nyomatékolta: „Valahol az orosz fronton…”, majd amerikai, angol, szibériai fogságban. Bepirosodó tekintetük nyomta el a kikívánkozó élményeket. Összehajoltak, egymásnak meséltek. Ezen a napon mind „hősök” lehettek – az első két sorban foglaltak helyet. Levett kalappal hallgatták, ami több évtizedes késéssel értük, róluk szólt.

Feleség, gyermekek, unokák is részesültek az emlékidézésből, és néhányan azok közül is, akik eltávozott szeretteikre emlékeztünk. Az idézett hadinapló remény és bizakodást rögzített. Hasonlót éreztünk a hajlott korúak jelenlétében: Horthy Miklós egykori katonáin, akiket hívott a haza, és a kegyetlenség, emberveszteségek sűrűjében a hazaváró szülőföld és szeretteik adtak erőt az embertelenségek elviseléséhez.

Vajon alkonyba hajló életük feldolgozhatatlan eseményeit, történeteiket meghallgattuk kellő türelemmel?

„Istenért, hazáért, hűséggel mindhalálig”

A találkozó főtámogatója a jó Isten volt: hogy éltükben megérték. Akik legalább húsz év mulasztásának enyhületét érezhették, és együtt emlékeztek azokkal, akik lélekben voltak ott, mert testi gyengeségük miatt nem jöhettek el. Akik egykori harctereken, idegen országban nyugszanak jeltelen sírokban, akik az elmúlt évtizedekben az Örök Hazába tértek…

A zsoltáros szavaival emlékeztetett Barabási Domokos ócfalvi református lelkész: a szorongattatásban, veszélyben az imádság az ember egyetlen fegyver. Megerősödés után jön a remény. Amivel később a „fogságnál talán nehezebb években” is tisztességgel helytálltak.

Bálint Domokos (Székelylengyelfalva) kezében megremegett a papír, amikor kimondta: Magyarországon 1000 lakosra 17 hősi halott jut. Akik még hírmondóként köztünk élnek, látták amint a tűz- és vérözönben új földrajz született. Most egy emberi „vezényszó” hívta a példa nélküli eseményre, amelyen jelhagyásként egy-egy emblémás kitűzőt kaptak: emlékezésként a múltra és a találkozóra. Portréfotó készült mindannyiukról.

„Jó, hogy megértük!”

„Amikor békerítették az oroszok”... „A hortobágyi pusztát végiggyalogoltuk, Debrecenbe  békísértek a börtönbe”. „Egy vagon halott lett! Ruhát kellett rajtunk cseréljenek, megfagytunk volna december 16-án”. „700-at vittek lágerbe, 700-at kórházba”. „A 19. évemet Szászfenesen, a 20-at Oroszországban töltöttem, 24 évesen szabadultam”.  „Elbeszélni, leírni se lehet, amit átéltünk”. „Megrostált az a viszontagság…” – csak néhány az elkapott beszédfoszlányokból, amint egymás között beszélgettek.

Kerekes Péter bácsi Sóvirág című könyvéből a fogságba jutás fejezetet olvasta fel. Utána dedikálta a könyvet, amit főképp fiatalabbak, hozzátartozók igényeltek. Míg olvasott, kinek-kinek eszébe jutott saját élménye, és volt, aki szomszédjával meg is beszélte. Az ünnepi asztalnál mosolyogva mondta el az egykori tizedes: Az őrmester úrnak több évtized után is tisztelgett a Kossuth utcában, amikor találkoztak. Végül jelképesen toborzót fújt a harci kürt, és mozgóképen is láthatták a korabeli híradót, amint a lövétei legények sorozásra indultak Székelyudvarhelyre, esküt tettek a Patkóban. Egy táncmulatság majd a front következett…

A négy egybehívott község hadviseltjei közül Ábrán Zsigmond a legidősebb: 96 éves, Székelydályában él. Úgy számoljuk 44-en élnek még a négy említett községben – 14 közülük veterán. Gál Barna kivetítette adatlapjaikat, amit a találkozóra készített. Milyen alakulatnál harcoltak, hol estek fogságba. Bemásolta rendfokozataikat is. Leventeképek sorjáztak. Nézte Csáki Albert, aki a harcba elveszítette fél szemét… Lázár Lajos bácsi, aki ma Farcádban él – hallását, látását károsította a légnyomás. Bajtársiasságról szólt, amint elsiratták a fák közé hullott repülőgéproncsokból kisejlő „ellenséges” pilótát.

Írás közben is gombóc volt a torkomban. Elmondhatom: életre szóló élmény volt együtt látnunk, megszólaltatnunk azokat, akik mindent elviseltek hazáért, nemzetért.

A volt hadifoglyok és veteránok ócfalvi találkozóján Forró Tibor Magyarország a II. világháborús szerepéről beszélt. Köszöntőszavakat fogalmazott Antal István parlamenti képviselő és Zoltáni Csaba (Székelyderzs) a kistérség polgármesterei nevében. Közreműködött Kelemen Berci és zenekara. A találkozót támogatók mellett a helybeliek vendégszeretete, terített asztala ékesítette, és a mezei virágok tették díszessé.