Unokája biztatására gyakran elővette a füzetet, és a szövés-fonástól kezdve a gazdálkodó ember tavaszi munkálatain, „berokuláson” át az ünnepekhez kapcsolódó szokásokig, tollfosztóig, sok mindent rögzített az utókornak.

„Ha egy háború lesz, mindent elölről kell kezdeni, s a mai negyvenévesek már nem tudják, hogyan lesz a lenből ruha” – indokolja a feljegyzéseit. S nemcsak az élettel járó tennivalók mikéntjét vetette
papírra, hanem közel húsz éve az elhunytakat is saját jegyzékébe veszi. Csakhogy tudja, ki mikor és hány évesen hunyt el Csomafalván. Saját részre készült a névsor, így tudja, hogy idén tizenkilenc csomafalvi tért meg Teremtőjéhez. „Írtam a szövésről is a kezdőknek, hogy hány ige egy zseréb, s hány zseréb kell egy darabba, vagy hogy kell béfogdosni, szőni, s eléállítani a kenderből a szálat. Ugye áztatni, s próbát venni… tilolni, léhelni, fonni. Ezelőtt csak az a ruhanemű volt, amit szőttek, mert a háború mindent elvitt. Mi az erdőre menekültünk, s mire hazakerültünk, semmi nem volt. Szó se lehet arra, mi volt a világon s a földön. Konyha volt felütve, s ahol, mit kaptak, állatokat levágtak, s maradtak körbe a fejek s a belek, ami nekik kellett, azzal a konyhát kielégítették, s el lehet képzelni, mi maradt. A tornáccal tüzeltek. Az öregektől meg kellett tanuljunk mindent, ami kellett az élethez” – meséli Anna néni.

„Hét osztály volt a kötelező, de nem járta egy se ki, ugye nagy volt a szegénység, s tíz-tizenkét gyermek. Amikor akkora volt a gyermek, hogy ganyét tudott hányni, szegődtették el egy nagygazdához szolgának, vagy adták inasnak, segédnek. Az volt az iskola. Most elvégzik az egyetemet, s úgysem kapnak munkahelyet. No, mikor már a lapátot meg tudták emelni, dolgoztak. Én öt esztendőt román iskolába jártam, 1936-tól oda írattak, s aztán egyet magyar nyelvűbe” – mondta és idézett is román és magyar versekből Anna néni.

„Jaj, az én életem tiszta romantika volt. Árván maradtam ötéves koromban, édesapám meghalt, s édesanyám férjhez ment egy 13 évvel fiatalabb betyár legényemberhez. Öten voltunk testvérek, én a legkisebb. A nagyszüleim is ott laktak, sokan voltunk, a szövőgyárba jártam, de nem sokáig, mert mikor 12 éves voltam, magyar világ lett, s a pap segítségével Magyarországra kerültünk heten Nagyszőlősre, zárdába. Hét székely leányka. Vonatra tettek s elutaztunk oda. Elképzeled-e, addig a faluból nem jártunk ki, a négy testvérem, amit hagyott lábbelit, azzal mentem a fényes városba. Ott a nővérek kedvesen fogadtak, s adták a szabályt, hogy mi kell vigyázzunk magunkra, mert rengeteg a huligán, lopnak s megerőszakolnak. Megmondták, hogy amikor a zárdából kilépünk, lesütött szemmel kell menjünk és összetett kézzel. Azt hiszed, hogy ez nekünk tetszett, amikor olyan kirakatok s ragyogó fényesség, s te ne nézz suva se? Öten kiszegődtünk, mert szerettünk vigyázkodni, s úgy nem lehetett. Megértették. Kerestek helyet. Két gyermek mellé rendeztek engem. De következő évben hazahívtak levélben, mert kellett a frustokot vinni a kaszásoknak. Birtok volt elég itthon, s kellett vinni a túrós puliszkát. De én ősszel fogtam magamot, s elmentem Budapestre, felfogadtam, hogy jöhet távirat, de én nem jövök haza puliszkát vinni. Elmentem Budapestre, olyan helyre szegődtettek, hogy nagy méltóságos úrékhoz. Heten alkottuk a személyzetet, engem szobalánynak tanítottak. Az én ruhámat is úgy kellett mossa a mosónő, mint az urakét. Erőst jó volt. De aztán egyszer a hangszóró kiabálta, hogy azok az erdélyi cselédlányok, akik haza akarnak menni, azonnal menjenek, mert a határt zárják le. Asszonyom nagyon szeretett, szerették ezt a székely beszédet, élvezték a vendégeik is, s könnyebb volt a munka is, mint a takarás. Pankának hívott, s marasztalt, de hát mégiscsak a haza az haza. S hazajöttem a nagy semmibe” – emlékszik vissza Anna néni.

„Miután hazakerültem, megszerettük a férjemmel egymást. Egy kicsi kanapén is elfértünk. Tizenhét éves voltam, s ő tizenkilenc, jött a gyermek. Mi ketten nagyon jól voltunk. S nagy nehezen beleegyeztek a szülők is, és a katonaság előtt megesküdtünk, de a gyönyörű gyermek sajnos diftériában meghalt. A férjem elment katonának, s én itt maradtam. Aztán született még két gyermekünk. Harmincöt év házasság után balesetben meghalt a férjem. Reggel épen elment dolgozni, s hazahozták kocsimartalékul. Annyi minden ért, hogy húha! De hála Istennek, minden rossznak jó a vége. Akármilyen nagy bánat ér, bízzál a Jóistenben, mert amekkora a rossz, akkora jó jelentkezik. Ez mindenkinek megvan. S ha valaki erőst jól van, az se bízza el magát. Most azért adok hálát, hogy fel tudok kelni, igaz, hogy már roskadozva, segédekkel” – mutat a járókeretre.

A szántó-vető ember munkarendje

Anna néni a szántó-vető ember munkarendjét is leírta. Abban olvasható az is, hogy május 25-éig nem szabadott a disznószalonnát megkezdeni. „Csak akkor szabadott hozzányúlni, ha már a kakukk megszólalt. Addig a szalonna az első házban tutajszegre fel volt akasztva, az első ház ablakai táblásak voltak és jó hímes volt ott, egész nyáron ott tartották, onnan szelték. Az uzsonnázás és a tízóraievés április végétől, Szent György napjától kezdődött, akkortól ötször ettek naponta. A disznókolbász, oldalas finomul lesütve és zsírba eltéve, a túró 70-80 kg-os fadézsába…” A kézi vetésről ezt írta le: „Amikor az ember kezdte a vetést, a magvetőből egy marokkal az égnek, egy marokkal keresztbe, egy marokkal a földre vetett. Azt jelentette, egy kevés a madaraké, keresztbe az embereké, a földbe az egereké. És imádkozott a magvető ember…”

Kedves-Tamás Gyopár