Nemesfémkereskedők vendégszeretete – Touareg Experience Tour 2010

Útitárs. A háromhengeres Polo hamarosan bővebben is bemutatkozik.

Azt érdemes tudni, hogy a Touareg Experience Tour egy országos reklámkampány része, amelyet az elmúlt években azon wolfsburgi luxusterepjáróval rendelkező tulajdonosok számára rendezték meg, akik profik asszisztálásával, de saját autóikkal ki akartak merészkedni a vad, kíméletlen, verdagyilkos terepre. Az importőrök azonban rájöttek, hogy a fölösleges eurótízezrekkel rendelkező kiváltságosakat az agyonpolírozott, tréleren az autószalonhoz szállított utazóeszközök nem mindig tudják eléggé meggyőzni, így az amúgyis busás profit egy részének visszaforgatásából újítottak egyet a koncepción és létrehoztak egy több mint húsz autóbol álló saját flottát, amit a potenciális ügyfelek és a média képviselőinek feneke alá adtak: győződjenek meg saját maguk a gép űberségéről. Így alakult hát, hogy egy Volkswagen Polo utasaként, Csinta Samu kolléga és Czikó Zsolt, a kereskedés képviselőjének társaságában elindultam a Suceava megyei ismeretlenbe.

Autófanok mennyországa. Nem kiállítómodellek, türelmetlenül várják az igénybevételt.

Kifejezetten tetszett, hogy többórás utazás után a bukovinai Gura Humorului városába való megérkezésünkkor nem giccses csinnadratta, hanem egy letisztult, ízléses szálloda barátságos személyzete fogadott. A gyors bejelentkezés és a szobák birtokba vétele után rohantunk vissza a hotel előtti parkolóba: egymással szemben, két sorban új generációs Touareg modellek álltak világító LED-es lámpákkal, valami egyszerű, mégis nemes, felsőbbrendű, minőségi hangulatot teremtve.

Sokak által unalmasnak titulált részlet. Szerintem meg erre mondják, hogy „nagyon ott van”. A lámpa alatti kivágásban a magasnyomású fényszórómosó rejtőzik.

A szervezők minden részletre kiterjedő figyelmét tükrözte, hogy a teszten résztvevőket a szobáikban apró, szolid, nem tolakodó ajándékcsomag várta, amihez nem volt többoldalas szabályzat, merev vagy kötelező program mellékelve. Mintha egy Porsche Romania által szervezett laza kis ingyenkiránduláson vettünk volna részt. Persze tudtuk, hogy a szálláshelyünk előtt parkoló autókon van a hangsúly, épp ezért szűnni nem akaró izgatottsággal vártuk a másnapot, hogy kezünk alá kapjuk a számunkra kijelölt modellt.

Sorakozó. Pofás pofák.

Szombat reggel – miután a négycsillagos szálló svédasztalos reggelijének kínálatából feltöltöttük a belső üzemanyagtartályainkat – jelentkeztünk az irányítóknál, akik a slusszkulcs és térképek átadása után tartottak egy rövid beszédet a ránk váró kalandokról, majd hagyták, hogy mindenki járja körbe az autóját, ismerkedjen a felsőkategóriás külső-belső minőséggel.

Tízes – nem csak a gépnek adott osztályzatom, ez volt az autónk sorszáma is.

Mivel ez a megdöbbentő lazaság teljes elismerést váltott ki belőlem, nem mehetek el szó nélkül azok mellett sem, akik mindezt kitalálták és megvalósították – és nem csak a hibátlan szervezés és a láthatóan bő költségvetés miatt. A Porsche Romania a konszern országos képviseletének magja, a német gyár eme posztkommunista kelet-európai országnak a válság ellenére is olajozottan működő alkotóeleme. Amikor pedig ínséges időkben valakik két tucat, összesen több, mint egy millió eurót érő autóval hetente más-más helyszínen ötven-hatvan ember számára szállást, kaját és felejthetetlen élményeket biztosítanak, sokakban felmerül, hogy mennyire tisztességes utakon jutottak el a fiúk idáig. Nos, volt alkalmam megfigyelni a szervezőket, kisfőnököket, felsővezetőket és tátott szájjal hagyott, hogy ezek az emberek nem csupán korlátoktól mentes, tökös, szemmel láthatóan a munkájukat elképesztő lazasággal végző egyének, hanem meglepően fiatalok is – legfennebb húszas éveik végén jártak. Öröm volt látni, hogy egy olyan munkaközösség részét képezik, ahol a fiatal generáció kreativitását engedik kibontakozni és nem korlátolják őket letűnt idők és rendszerek nosztalgiájában rekedt látás- és halláskárosult alakok, akik begyepesedettsége miatt sok vállalkozás tűnik el a süllyesztőben.

Zabálnivaló platós – és nem mellesleg a „főnökök” verdája. Az országban található öt Amarok közül kettő a rendezvényen mutogatta magát.

Így kell presztízst építeni – és nem csak Romániában. A márka színvonala kötelez. Természetesen patinánsság ide vagy oda, a dícséretes kezdeményezés gyakorlati megvalósításához szükség volt a Taifun Off Road tereprali klub közreműködésére is – a fennebb látható Amarok oldalán található matrica úgy gondolom sokat elárul a srácok terepezésben szerzett tapasztalatairól.

Ízléses. Középen a többfunkciós érintőkijelző – navigáció, tolatóradar stb. Önök szerint mi hiányzik a középkonzolról? Bizony, nincs CD-lejátszó. A Snickersek helyén a légrugós változatokban a felfüggesztés magasságállításának tekerőgombja található.

Visszatérve a tulajdonképpeni élménybeszámolóhoz, a nyolc éve bemutatkozott luxus-SUV harmadik változata szerintem megváltoztatja a Touaregről kialakult képet – ami valljuk be, sokunkban nem volt pozitív, részben a túlméretezett külső, részben az irigység és az általa képviselt kategória elérhetetlensége miatt. Nem tudom megmagyarázni miért, de az arányosabb test – hosszabb és alacsonyabb elődjénél – sokkal barátságosabbá teszi, noha mérete miatt a Matizos és Swiftes autóstársak ezentúl is valószínűleg minden találkozáskor melegebb éghajlatra küldenek majd arra gondolván, hogy böhöm nagy állatunkkal semmi mást nem teszünk, csak felgyorsítjuk a Föld kőolajtartalékainak kimerítését.

Hat hengerbe préselt akusztikai élmény. Szerintem a létező legjobb dízel.

Pedig ha tudnák, hogy a tesztelésre bocsájtott valamennyi modell a világ egyik legjobb dízelmotor – automata váltó – károsanyagkibocsájtás-csökkentő csomag kombinációjával volt felszerelve, rögtön ők is spórlásba kezdenének.

Nem csalás, nem ámítás. Háromezer köbcenti, hat henger, 240 ló, 550 Nm. A 12 liter több, mint korrekt.

A jelenlegi kiviteleket kizárólag nyolcgangos (!) Tiptronic automatával szállítják, mi néhány extraopciót leszámítva „fapados”, 240 lovas V6-os (a régebbi R5 és V10 dízel, valamint benzines W12 lekerült a listáról, helyette a már említett motor mellett a V8 dízel, V6 FSI és egy ugyancsak V6 FSI hibrid választható), acélrugós modellt kaptunk – az összkerékhajtás minden változatban széria.

Maga a táj gyönyörű. Az autózási élmények mellett a szervezők odafigyeltek arra, hogy a környezet is lenyűgöző legyen.

Miután tehát a hibátlan illesztéseket és mutatós formákat vizsgálgatva vígan teleszórtuk ujjlenyomatainkkal a fényes karosszériát, beültünk, hogy a kijelölt 170 kilométeres, on-road és off-road elemeket is tartalmazó pályán kihajtsuk a lelket is a vasakból. Azt tudtam, hogy a mai automaták gyakorlatilag hibátlan szerkezetek, de az a finomság, ahogyan az autó a nyolc fokozattal játszott, így is meglepett. D-állásban, nyugodt pedálkezelés mellett finoman gurgulázott az erőforrás valahol a motorháztető alatt, erőteljesebb gázadásra pedig távoli, de vad morgással reagált. Még az sem zavart, hogy a meglódulási utasítást rövid, talán fél másodperces késés követte, ennyi időre volt szükség, míg a dízel-turbó-automata trió összehangolta a munkát – töltőnyomás felépít, nyolcasból vissza négyesbe, nyomatékmaximum, ülésbepréselés. Élmény. Igaz, nem akkora, mint S-állásban, amikor az elektronika mindig nyomatékcsúcs közelében tartja a fordulatot és a gázpedál apró mozdulatai is azonnali következményekkel járnak.

Ritka pillanat – amikor huszonegy Touareg jut egy traktorra.

Tíz-húsz kilométerenként megálltunk sofőrt cserélni, hogy a bő nyáltermelődést kiváltó vezető pozíciót mindenkinek legyen alkalma kipróbálni. Câmpulung Moldovenesc után erdőút következett, olyan igazi sáros-felázott, hepehupás, lopott fával megpakolt szekerek által összetúrt terep, ahol a hétvégi hobbiterepjárósok zöldre pingált öreg dízelekkel és sárgumikkal rémítik halálra a fokozottan védett állatokat. Mi, mint jól öltözött sajtósok és dölyfös, drága öltönyökben feszítő cégvezetők, enyhén különböztünk az arrafele megforduló, démoni természettipró masinákat használóktól – az útunkba eső helybéliek ennek ellenére levakarhatatlan vigyorral integettek, gondolom nem mindennapi számunkra sem huszonegy egyforma luxusautó látványa.

Viszonylag kezdő pálya – állítólag. Akadtak azért nehézségek.

Szemre szép, de nyűgös anyag – első ránézésre így jellemeznék az autókhoz konyítók a vasat, de ez a túra pontosan azért jött létre, hogy a Touareget használókról – a gazdagok iránti antipátia miatt – kialakult SUV-bunkó kép átcsússzon egy másik kategóriába. Jómagam is szkeptikus voltam, mert a mai modern, egykor megkérdőjelezhetetlenül terepkirály autók csupán fennhéjazó, belvárosi és közúti közlekedésre alkalmas, szükségtelenül nagy testtel és motorral „megáldott” formatervezői bravúrrá vedlettek, melyekről a műanyag elemek egy komolyabb terepen már méterek után szakadnának szanaszét.

Omlásveszély. A Touareg itt meglehetősen kicsinek tűnik.

A két mázsányi súlyfölöslegtől megszabadult új változat a hathengeres dízellel minden kétséget eloszlatott afelől, hogy ezt az autót szabad-e kínozni olyan úton, amitől már óvnánk drágaságunkat a borsos alkatrészárak miatt. Még az acélrugós felszereltségű kivitel is vígan döccent, huppant, lendült át minden ijesztőnek tűnő útegyenletlenségen, a légrugóval ellátott verziók pedig off-road módba kapcsolva automatikusan emelik a hasmagasságot.

Bekapcsolt off-road mód a légrugós autóknál. Kissé furán néz ki, de közúton szükségtelen, terepen pedig hasznos.

Útunk feléhez közeledve a szép zöld táj zúzmarás, kemény mínuszos, fagyos talajú vidékké váltott, a Rarău-csúcson (1.645 m) pedig már teljesen télies hangulat uralkodott.

Rarău-csúcs, 1.645 méteren. Köd, fagy, tökéletes terep.

Félórás szünetünkben a csontig hatoló hideg ellenére is folyamatosan villogtak a vakuk, a kipirult arcokon látszott a nemesfémek által kiváltott tömény izgalom. A hibátlan karosszériák mutatós sárfoltokat szedtek magukra, és egyetlen egyszer sem kellett elektronikai vagy egyéb problémák miatt vesztegelnünk. Ez a Touareg már nem az a kiforratlan, szép, de bajos autó, ami néhány évvel ezelőtt volt.

Nemes tekintet. A márkajelzést nem aprózták el.

Visszafele az off-road módban automatikusan bekapcsolódó lejtmenet-támogatás áldásos hatását élvezhettük, a rendszer egy állandó sebességet tartva magától fékez, igazít, korrigál, a mi dolgunk csupán a finom tapintású kormánykerék tekerése.

Benne van a pakliban. Mi szerencsére megúsztuk.

Néhány kötelező megállást leszámítva elszomorítóan gyorsan fogyasztottuk a kilométereket, délután kettő körül már Vatra Dornei városát is elhagytuk, egy pisztrángoshoz igyekeztünk ebédre. Miután az ismét svédasztalos kínálat nagyrészén végigmasírozva visszakerültünk az autóhoz, társaink már rég a két-három órás „szabadfoglalkozásnak” örültek – addig libasorban kellett haladnunk, háromtól hatig viszont mindenki mehetett amerre látott. Saját felelősségére.

Ebéd a pisztrángosnál. A sült malac ízlett a legjobban.

S noha vonzott egy kis rosszalkodás az autóval, elbújva a szervezők elől, úgy döntöttünk, hogy visszaindulunk az indulási ponthoz, ahol le kellett adnunk az autót. A hátramaradt negyven-ötven kilométeren azért odapakoltunk az autóstársaknak – mert szégyen vagy sem, egy ilyen jármű fedélzetén egyszerűen képtelenség kihagyni a magamutogatást és az „alázásokat”. Pláne, hogy a sebességérzet roppant megtévesztő.

Stop! Cigiszünet, bokor mögötti pisilés, gyönyörködés a tájban.

Úgy gondolom nem meglepő, hogy nehéz szívvel szálltunk ki és adtuk vissza a kulcsokat, majd kullogtunk a feleannyi hengerből gazdálkodó fehér Polo-hoz. Meglehet, hogy akad, akinek unalmasnak tűnt, de higgyék el, a Touareggel megtett minden egyes métert folyamatosan jóleső libabőr kísért.

A nem pusztán helykitöltő ujjgyakorlatnak szánt irományban elmesélt élmények pedig remélem ráébresztik a konkurrens márkáknál dolgozókat is, hogy olcsó, giccsparádés, felszínes felhajtások helyett így kell az embereket igazán elvarázsolva kihúzni a  zsebükből a dohányt.
Hozzáteszem: parasztvakítás nélkül.

Komment