– Emlékszem, óvodás voltam, írni-olvasni még nem tanultam, és a vakációban azzal szórakoztam, hogy selyempapírra rajzolgattam a betűket az újságból. Már akkor nagyon vonzott az irodalom, a történelem és a helytörténet. Az egy-nyolc osztályt Csíkszentkirályon végeztem el, a csíkszentmártoni középiskolában érettségiztem, és bár biztattak, hogy felvételizzek Jászvásárra az agronómia egyetemre, úgy éreztem, az nem nekem való szakma. Tudtam, hogy tovább kellett volna tanulni, de én inkább a családalapítás mellett döntöttem. Miután megszületett a két gyermekem, beiratkoztam Kolozsvárra a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára. A lányom első osztályos volt, a fiam harmadikos, otthon hárman ültünk az asztal mellett és tanultunk. Érdekes, hogy mennyire ösztönzőleg hatott ez a gyermekekre. Amit nem tettem meg 18 évesen, megtettem 28 évesen. Érettségi után a tsz-ben, illetve több nagyobb helyi cégnél dolgoztam könyvelőként, majd több éven keresztül voltam a csíkszentkirályi Polgármesteri Hivatal munkatársa.

– Honnan gyökerezik a múlt iránti szeretete?

– Sokan kakukktojásnak tartanak, értetlenül néznek rám, hogy nő létemre miért érdekel annyira a történelem, a székely nép sorsa, a múlt. Tényleg a szívemen viselem. A nagyszüleim a székely hagyományokat mélyen megélték, a székely értékeket értékelték, büszkén elmondhatom, hogy nagytatám volt az utolsó székely ember Csíkszentkirályon, aki székely harisnyában járt mind hétköznap, mind vasárnap. Róla a kommunizmus nem tudta lekényszeríteni a fehér harisnyát. Ez a fajta indíttatás, ez az életmód mélyen belém ivódott. De az is sokat jelentett, hogy Vitos Mózes helytörténész, a pap, a Csíkmegyei Füzetek szerzője az én üknagyapám mostohatestvére volt. A tudós papnak, ahogy a nagyszüleim emlegették, az emléke a családban mindvégig megőrződött. Annyira sajnálom, első osztályos koromban eljátszottam egy naplóját, amely szerintem az utolsó kézzel írott naplója volt. Szerencsére maradt még hat-hét kéziratom tőle, amit a nagyszüleim megőriztek. Téli estéken sokat mesélték Vitos Mózesről a nagyszüleim, nagyon tisztelték a családban, felnéztek rá, nem csoda, ha belém ivódott, hogy a múltat és a múlt értékeit tisztelni kell. A múlt iránti szeretetet az ember hozza magával, azt nem lehet megtanulni, belülről jön.

– Elsőként az Andrássy család nyomába indult el...

– 2000-ben Krasznahorkán voltunk az Andrássy család kastélyában, és nagy megdöbbenésemre egyetlen magyar feliratot sem láttam. Ekkora derült ki számomra, hogy a jelen lévő közel ötven személy közül senki nem tudta, hogy az Andrássy család Csíkszentkirályról származott. Hazajöttem, és kutatni kezdtem az Andrássy család után, és 2002-ben Russu-Bors Tiborral közösen sikerült egy pár oldalnyi anyagot kiadni a családról. Ezt juttatta el egy ismerősöm Mádl Ferenc akkori köztársasági elnökhöz, akitől elismerő oklevelet kaptunk munkánkért, elkötelezettségünkért. Ez a köszönő levél egyfajta indíttatás volt számomra, éreztem, olyat csinálok, amit más nem. Közben zajlottak a hétköznapok, 2002-ben elindítottuk a falu honlapját, az újságot, a Csíkszentkirályi Hírmondót, és egyre jobban kezdtem érdeklődni a régi fotók iránt. Kezembe kerültek a háborús felvételek, és azon gondolkodtam, ezeket meg kellene menteni. Így láttam hozzá a gyűjtéshez. Megdöbbentem, mennyire nem értékelik a faluban a régi fotókat, de arra is rájöttem, hogy a veteránok visszaemlékezései milyen hatalmas értéket jelentenek. Éreztem, a 24. óra utolsó perceiben vagyunk ahhoz, hogy ezek a történetek megmentődjenek. 2008 őszén láttam munkához, három éven keresztül tizenhárom embert kerestem meg, akik közül már sajnos többen meghaltak. Jó bő két és fél éven keresztül gyűjtöttem az anyagot. Olyan interjúalany is volt, akihez tizennyolc alkalommal jártam vissza. Mindenkivel sorra vettük a besorozást, a háború kitörését, a frontot, a fogságot. 2010 végén fejeztem be a gyűjtést, és az az ötletem támadt, hogy a visszaemlékezéseket az alanyok által használt szép, ízes tájnyelvvel írjam le. Elküldtem a nyersanyagot Szabó Péter hadtörténész ismerősömnek Budapestre, ő pedig azt mondta, hogy ez így egyáltalán nem jó. Nagyon elment a kedvem, száz oldalnyi nyersanyagot úgy félretettem, hogy két évig rá sem néztem. Végül Tánczos Vilmos csíkszentkirályi néprajzkutató biztatására és az ő segítségével átdolgoztam az egész kötetet, és tényleg egy olyan ízes, szép memoárkötet lesz, hogy hihetetlen. Most az anyag Budapesten Illésfalvi Péter hadtörténésznél van, aki elvállalta a lektorálását. Egy alkalommal az Úz völgyében részt vett egy megemlékezésen, és ő köszönte meg nekem, hogy felkértem erre a munkára. Ez hatalmas lendületet adott. Annyira sikerült felidézni a történteket, hogy amikor nemrégiben elküldtem dr. Balázs Lajos tanár úrnak, hogy nézze meg, azt mondta olyan érdekfeszítő és élethű egy-egy történet, hogy akár filmet is lehetne forgatni belőlük. Akkora elégtétel volt ez, ami mindenért kárpótol. Még egy hónapnyi munka van, remélem, hamarosan megjelenik. Több szempontból is érdekes kötet lesz, ötvöződik benne a történelem és a néprajz. Összegyűjtöttem több mint hatvan fotót, amely bekerül a kötetbe, és több mint háromszáz katona, fogoly nevét az első és második világháborúból. Próbáltam minden apró adatot felleltározni, megörökíteni, mert meg vagyok győződve, hogy rajtam kívül már senki nem fogja megcsinálni. Lassan nincs is, akitől kérdezni.

– Mi ragadta meg a veteránokkal való beszélgetés során? Egyáltalán hogy fogadták?

– Hihetetlen, hogy milyen erőt adott nekik a jó Istenbe vetett hit, a család, a haza iránti szeretet. A mai kor emberének nincs is szüksége ennél szebb tanúságtételre. Az interjúalanyok szívesen fogadtak, sőt örültek, hogy meghallgatom őket, mindenkinél azt tapasztaltam, hogy a katonaság, a háború végigkísérte őket, mély nyomokat hagyott bennük. Én is az ilyen visszaemlékezéseken nőttem fel. A tizenhárom emberen keresztül még tízszer annyi ember, egy egész faluközösség élettörténete elevenedik fel, illetve olyan események, amelyekről a történelemkönyvek nem mesélnek.

– A mai kor emberének mire lenne a legnagyobb szüksége a múltból?

– Elsősorban a vallásosságra, a jó Istenbe vetett hitre, ami gerincroppantó időszakokon segítette át a székelységet. A másik dolog, a szülőföld és a nép iránti szeretet, ami tisztelet a kivételnek, ma már nincs meg. Ezelőtt, amikor a hazáról vagy a népről volt szó, az mindennél szentebb volt. Ezt követte a család. A nagy liberalizáció mindezt a mai kor emberéből kiölte.

– Az ön számára is fontos a hit...

– Egyik legfontosabb dolog a családom életében. A gyermekeimnek is azt mondtam: imádkozzatok minden este, minden reggel, és kérjétek a jó Istent, hogy mindig arra a napra adjon erőt, türelmet, kitartást. Legyetek jók, embertársaitoknak rosszat ne tegyetek, és akkor este nyugodtan fekhettek le, hálát adva a jó Istennek, hogy egy újabb nap eltelt. Amit adsz, azt visszakapod.

– Önnek meghatározó élményekben volt része gyermekkorában – erről mesélt. A gyerekeit mivel indította el?

– Szeretik a hagyományokat, úgy érzem, hogy azt a szellemiséget, amit örököltem a nagyszüleimtől, ők továbbviszik. Nem voltunk szigorúak a gyermeknevelésben, de megtanítottuk a munkára. A munka nem szégyen, legyen az krumpliszedés, fejés, udvarseprés, szénatakarás. Sokan azt mondják, fiam, te ne dolgozz, nekem eleget kellett dolgozni, na, ez a legnagyobb hiba, amit a szülő elkövethet. A gyermeknek is meg kell kóstolnia a saját munka gyümölcsét, érezni kell a siker ízét. Koppány húsz éves, a faluban a különböző hagyományőrző rendezvények egyik fő mozgatórugója, Pálma tizenkettedik osztályos, és ő is ebben a szellemben él. A fiam és a lányom is néptáncol, a férjem pedig támogat bennünket. Ha nem lenne ilyen megértő, nem tudnám csinálni.

– Mire a legbüszkébb?

– Mindenképpen a családomra, a gyermekeimre. De büszke vagyok a munkámra is. Sokan kinevettek, amikor azt mondtam, hogy a munkámat hivatásnak tekintem, de a jó Isten nem egyszer megerősített ebben. Sokszor egy belső sugallatot éreztem, letettem a dolgomat otthon a konyhában, s mentem a faluba gyűjteni. A letűnőben lévő székely társadalmi rend, a nagyszüleink generációjának élete, a rendtartó székely falu, az íratlan szabályok, az egymás iránti tisztelet, odafigyelés – hálás vagyok, hogy ebből én még kaptam. Úgy érzem, méltó emléket állítok azoknak az embereknek, akik eben a korban éltek. Ez büszkeséggel és elégtétellel tölt el. Valami olyat hagyok hátra, amit más nem végzett el, és amire az utókornak föltétlenül szüksége van.

– Aki a múltban elmerül, annak mindig akad kutatnivalója. Mivel szeretne még foglalkozni?

– Szeretném folytatni az Andrássy család történetének kutatását. Felvettem a kapcsolatot Dessewffy Ilonával, aki Argentínában él, ő gróf Andrássy Gyula miniszterelnök ükunokája. Amikor emlékművet állítottunk a családnak, üdvözlőlevelet küldött, és megígérte, eljön Csíkszentkirályra. Felvettem a kapcsolatot a Kanadában élő Cziráki Pálnéval, aki Andrássy Aladár leszármazottja. Aztán ott van Andrássy Mihály szigetvári földbirtokos, aki 1940-ben eljött Szentkirályra Andrássy-utódokat keresni, és egy alapítványt hozott létre, amely három éven keresztül tizenkét fiatal tanítatását vállalta. Tavaly Szigetváron jártam, és a várnagygondnokkal szóba állva több információt megtudtam Andrássy Mihályról és utódairól. A kutatást ezen a szálon szeretném folytatni, szeretném az Andrássy monográfiát kibővíteni és kiadni. Örülök, hogy a hobbim a munkám. Minden szabadidőmet kitöltik a helytörténeti kutatások. Még sok lenne a tennivalóm, hála a jó Istennek, szeretem ezt.