Talán az, hogy Esterházy napjaink egyik legismertebb magyar nyelven alkotó prózaírója, akit már a neve is kötelez, és arra predesztinál, hogy figyeljenek rá az olvasók. Amikor megszólalt csütörtök este a G. Caféban szervezett esten, arra gondolhatott, hogy rövid foglalatát adja annak a pályaívnek, amelyet 26 és 62 éves kora között befutott. Ez az idő a Fancsikó és Pinta megjelenése és az Egyszerű történet… keletkezése között zajlott. Harmincöt egyéni (és olykor másokkal közös) kötet, benne regény, elbeszélés, tanulmány, publicisztika, színmű. Ez egy megkerülhetetlen életmű, amely máris túlmutat a helyen és a jelenen. Eszterházy recepciója jóval túlterjed a magyar glóbuszon, hiszen – többek között – német, orosz, francia, angolszász és újlatin nyelveken is olvashatók művei immár.

Még 1993-ban hallottam először a szegedi Eötvös Lóránd Kollégiumban egy ehhez hasonló előadását. Éppen esett az eső, az író kitekintett a Tisza Lajos körútra, ahol az egyetemi könyvtártól közeledve, éppen elhaladt egy villamos a Hősök Kapuja felé. Megjegyezte, hogy mást jelent, ha Londonban állapítja meg azt, hogy esik az eső, s teljesen mást, ha ugyanezt jegyzi meg Szegeden. Az alkalom ott és akkor arra szolgált, hogy röviden visszatekintsen saját addigi életútjára és foglalatát adja a saját feladatának, ha tetszik: szóljon a saját ars poeticájáról és a magamagának adott feladatokról. Akkor még csak húsz éves pályára, most azonban közel négy évtizedes útra tekinthetett vissza. Karinthyt aposztrofálva: igyekezett magyarázni a bizonyítványát.

A visszapillantások és summázások főleg akkor jók, ha fiatalabb olvasók vannak a közelben, s bizony ez így volt a G.-ben is, hiszen a közönség négyötöde harminc alatti lehetett, akiknek már az 1989-es történelmi cezúra is puszta történelmi tény. A puha kádári diktatúrában, de nálunk is, a jóval vadabb Ceuşescu-érában, s mindenütt, ahol él a magyar nyelven való írás szokása, valami ellen keletkeztek az irodalmi művek. Minden másképp volt, s az írásokban szereplő szimbólumok mögött az átkos ellenszerét kellett sejteni, hogy forduljon fel az a rendszer, hogy a ruszkik menjenek haza, hogy nyíljanak meg a falak, a vasfüggönyök és a szögesdrót-kerítések.

A fordulat után azonban légüres tér keletkezett. Megszűnt a valami ellen „íródó” irodalom, és elsődleges szempont lett az esztétikai és az általános emberi érték. Légszomj keletkezett és többpólusú, „liberális” és „konzervatív” irodalom jött létre. Ez baj. Manapság nehezebb a burjánzásban megtalálni idehaza – az összmagyar irodalomban, illetve annak határon túli régióiban is – az igazi hangot. És jött a ráadás, hogy a technika szétrobbantotta a hagyományos Gutenberg-galaxist, és szétdobálta a világháló végtelen mezején. Van is szabadság, illetve nincs is. „Viszont nagy előnyünk – jutott el a végső következtetésig az író –, hogy kicsik vagyunk, hogy beékelődtünk a szláv, a germán és az újlatin tömbök közé. Ha felszállunk egy vonatra és utazunk rajta hétszáz kilométert, akkor eltávolodunk a saját világunktól, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a célállomáson magyarul kell megszólalnunk, és az sem biztos, hogy anyanyelvünkön boldogulunk. Sajátosak vagyunk, de ezt a sajátosságot rengeteg hatás éri. Ilyen egy orosszal vagy egy amerikaival csak ritkán tud megtörténni. És ez a mi előnyünk, hogy a hatások kavalkádja révén mi sokkal gazdagabbak és színesebbek vagyunk, mint gondolnánk. Erről, ennek tudatában kell megszólalnunk az irodalomban.”

És nemcsak az élmények kaleidoszkópja pazar – tegyük hozzá, hanem nyelvünk is emiatt gazdagabb. Esterházy közvetlen modorával, gyakorlott kommunikátori stílussal, sokkal közelebb hozta így önmagát, és a felolvasott részlettel az új regényt, „a kardozós változatot” is beillesztette a kánonba. Legalábbis: sokakat olvasásra buzdított a jelenlevők közül.