Túl a kötelező iskolai feladatokon, az „átlagos” közművelődés-szervezési munkán néprajzi gyűjtőként is dolgozott. Így jutott el Petekre, ebbe az Udvarhelyszék déli peremén lévő kis faluba. Petek, illetve újabban Székelypetek – hiszen csak 1876 óta tartozik a Székelyföldhöz – éppen félreeső fekvése és igencsak vegyes származású lakossága által értékes. Viszonylag távoli vidékről származó hatások érték Petket, s a más-más erdélyi és magyar tájegységekről, a románoktól és a szászoktól származó „hozadékok” érdekes szimbiózisban éltek és működtek itt tovább.

A nagy néprajzi gyűjtések nyomvonala elkerülte a falut. Lőrincz József azonban – a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben – igen sok népdalt és népballadát jegyzett le, sőt a kor rendelkezésre álló eszközeivel rögzítette is ezeket. Aztán eltelt egy negyedszázad, amikor ismét elővette, de immár a rendezés és közzététel szándékával. Komoly szakirodalmi jártassággal vizsgálva az anyagot az évek során sikerült csoportokba rendeznie, úgyhogy régi stílusú, klasszikus balladákat, klasszikus vígballadákat és románcokat, illetve új stílusú balladákat, megrendítő helyi eseményekhez fűződő balladákat különített el. A szöveg lejegyzése mellett kottát is készíttetett, húsz balladát pedig a Székelypetki népballadák című kötet CD-mellékleteként hozott nyilvánosságra.

Lőrincz József a Székelypetki népballadák című könyvet a petki falunapokon, illetve a Székelyudvarhelyi Nyári Esték alkalmával is bemutatta. A csütörtök esti közönségtalálkozó azonban sokkal több volt a hagyományos könyvbemutatóknál. Orendi Istvánnak, az Udvarhely Néptáncműhely vezetőjének ötlete, hogy az évad elejétől csütörtökönként tartsanak olyan „mellékrendezvényeket”, amelyek valamilyen formában kapcsolódhatnak az este nyolc órakor kezdődő táncházhoz. Részben a táncházközönség, s részben egy teljesen más érdeklődői réteg jelent meg így a Művelődési Ház koncerttermében. Legalább százan vagy még többen voltak kíváncsiak a rendezvényre. A szerző meglepetésről is gondoskodott: élő nótafákat, adatközlőket hívott a bemutatóra, akik egyúttal a népviseletet is felöltötték, és olyan balladákat énekeltek – mindenki örömére –, amelyeket évtizedek múltán, sokévi „elhallgatás” után vettek elő emlékezetükből.