– Nemrégiben mondta egy sajtótájékoztatón, hogy ez a darab azóta foglalkoztatja, amióta befejezte az egyetemet. Miért épp most állítja színpadra?

– Van egy idejük a daraboknak. Én abban hiszek, hogy van egy metavalósága annak, ahogy a színházi tervek megvalósulnak. Talán eddig nem volt megfelelő pillanat erre, és hiszek abban, hogy a dolgok egyszer csak megtörténnek. Így kellett ennek lennie, hogy épp itt Csíkszeredában lássak neki ennek a szövegnek.

– Mitől aktuális ma Gorkij Éjjeli menedékhelye?

– Akár az összes nagy színmű, ez a darab is nagyon aktuális. Nem hiszek abban a közhelyben, hogy bizonyos szerzők művei elévülnek és le kell porolni őket és aktualizálni. A nagy drámáknak mindig van aktualitásuk. Ebben is rejlik a nagyszerűségük. Maxim Gorkij darabja esetében azért is különleges a helyzet, mert napjainkban nagyon időszerű a mondanivalója. Nagyon jól rámutat azokra a valóságokra, amelyek körülvesznek, kezdve a körülöttünk levő általános szegénységtől, amely nemcsak Európa ezen részén van, mert láthatjuk, hogy a kontinensen mindenhol dominál a szegénység. Elindulunk a szegénység konkrétumától, és elérkezünk azokhoz a kérdésekhez, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az igaz és mi a hamis, aszerint, hogy szeretnénk kezelni az embert. Ez az új vallás, amely az emberi jogokon keresztül van ábrázolva, nagyon érthető módon van jelen az Éjjeli menedékhelyben is. A két főszereplő, akiknek ütközik a világnézetük, Luca és Szatyin az emberrel való bánásmód két különböző módját mutatják be: az egyik szánalommal közelít, elrejtve az igazságot, mint Luca, a másik tisztelettel, elmondva az igazságot, ahogyan Szatyin teszi a védőbeszédében – csak hogy néhány pontot említsek, amelyek meghatározzák a darab aktualitását és örök érvényűségét.

– Milyen kérdéseket vet fel az előadás?

– Én elsősorban a szerző által feltett kérdéseket helyeztem előtérbe. Ezek nagyon mélyek. Amit én próbáltam, hogy ezeket a kérdéseket felszínre hozzam és megmutassam időszerűségüket. De nem egy erőltetett és közönséges aktualizálással, ahogy a legtöbb színpadon történik Romániában, ahol azt jelenti a merészség, hogy egy XVI. századi grófot farmerbe öltöztetnek. Ez nem merészség, ez egy olyan eljárás, amelyet a színház „paleolitikumában” alkalmaztak, és a helyi viszonyokhoz alkalmazták az előadást. Vették a Hamletet például Iasi-ban, és Gertrud helyett úgy nevezték Hamlet anyját, hogy Gheorghina és így tovább. Nem ilyen triviális aktualizálással mutatjuk be a történetet, hanem egy olyan térben, amely bárhol bármikor lehetne. És megpróbáltam ezeket a témákat, ezeket a nagy kérdéseket, amelyekről beszéltem és amelyek az ember sorsával állnak összefüggésben, úgy kiemelni, hogy előtérbe hozzuk egy megható történetben, amelyet megpróbálunk a lehető legegyszerűbben megmutatni a közönségnek. Létezik a „komoly” darabokról egy sztereotípia, amely arról szól, hogy minél jobb egy darab, annál „nehezebb”. Ez nem igaz. Mert a remek darabok egyszerűek. Mi is megpróbáljuk egyszerűen és szépen elmesélni ezt a történetet. Nem tudom, sikerül-e, de a szándék mindenképp ez.

– Ötödik alkalommal dolgozik együtt a csíkszeredai társulattal. Miért szeret ide visszajárni?

– Nagyon tetszik a színház vezetősége, az, hogy a színház élén egy olyan művészszemélyiség áll, mint Parászka Miklós, nagyon jól összehangolódva Budaházi Attila dramaturggal, aki több mint egy dramaturg. Ők egy nagyon jó minőségű művészi vezetést valósítanak meg. De kedvelem nagyon a társulatot is, a már elismert értékei mellett, mint amilyen például Kozma Attila, Veress Albert vagy Szabó Enikő, vannak olyan fiatal színészek, mint Czikó Julianna, Bokor Andrea vagy Puskás László, akik nagyszerű alakítást nyújtanak a darabban is. De a többiek is. Itt oly módon tekintenek a színházra, amely engem lenyűgöz: nem a díjak és a fesztiválok csillogó világa fontos számukra, bár járnak fesztiválokra és részesülnek díjakban, de nem ez az elsődleges céljuk. A helyi közösség felé fordulnak inkább, és ez egy nagyon fontos dolog. Számomra a színház ezeké a közösségeké, és jól van ez így. Így van egész Európában.