– A magyar köztársaság arany érdemrend keresztjével tüntették ki. Hogyan fogadta a kitüntetést? Meglepte?

– Nem egy olyan kitüntetés ez, amellyel elhalmoznák az embereket, úgyhogy igen. Felhívtak a konzulátusról, s mondták: javasoltak a díjra, s hogy ha az államelnök jóváhagyja, elfogadom-e. Nem is tudtam, mit válaszoljak, annyira meglepetésként ért. Persze egyértelmű volt, hogy elfogadom. Meglepett, már csak azért is, mert az erdélyi fotós társadalomban, a fotográfiai közéletben én személyesen nem tudok róla, hogy valaki kapott volna ilyen állami kitüntetést. Magyarországon még akadnak kitüntettek, de nem sokan.

– Hosszú fotográfiai tevékenysége van önnek.

– Évtizedekre nyúlik vissza a közéleti és fotográfiai tevékenységem, fiatalkoromban kezdődött, amikor megkedveltem a fényképezést, s azóta  nemcsak szenvedélyemmé vált, hanem tudatosan foglalkozom vele. Mert nem csak abból áll a fényképezés, hogy elővesszük a gépet, és kattintgatunk. A fotográfiával is lehet gondolatokat kifejezni, embertársainkkal élményeket közölni. Ugyanakkor  dokumentálja a kortársakat, a mellettünk lévő embereket. Személy szerint nagyon szeretem a falut, annak lakóit. Aránylag sokat járok vidékre, ilyenkor elbeszélgetek az emberekkel, fényképezés előtt ugyanis el  kell nyerni a bizalmukat. Azt követően jön be, hogy szeretnék egynéhány felvételt készíteni annak a bizonyos személynek a portáján, ahová bekérezkedtem. Saját környezetben, saját otthonában, ott ahol éli a mindennapjait, ott ahol a sötétben is ráteszi kezét arra a tárgyra. Ezek az aránylag hosszas beszélgetések, a megszokott otthon körülményei segítenek abban, hogy az a személy, akit fényképezek, a saját énjét adja vissza a fényképen is. Önmagát adja vissza, ugyanakkor a fotográfus szemével.

– A marosvásárhelyi, most már Marx József nevét viselő fotóklub alapítása is többek közt az ön nevéhez is fűződik...

– Igen, a fotográfiai tevékenységem a fotóklubban alakult ki, amelynek alapítótagja vagyok 1953 óta. Bizony a hetvenes, nyolcvanas években ott nagyon lázas munka folyt. Több mint hatvan esztendeje, hogy  csütörtökönként rendszeresen találkozunk, s azokban a lázas esztendőkben, amikor el voltunk zárva a külvilágtól, volt egy szerencsés konjunktúra, amikor nem csak Bukarest küldhetett külföldi kiállításokra képeket, hanem Bukaresten kívül egyelten város, Marosvásárhely. Havonta négy-öt nemzetközi kiállításra is küldtünk fényképeket. A fotóklub munkásságán keresztül megismerte Marosvásárhely nevét a nagyvilág, a képeink ugyanis Dél-Afrikától Japánig, Európa majd minden országában voltak kiállításon, de Amerikában és Afrikában is szerepeltek. Széles körű kapcsolatrendszerünk volt, amelynek révén ismertté vált Marosvásárhely neve.

– Csak volt?

– Sajnos a kapcsolatrendszerünk kissé leépült, ami volt a kilencvenes évek előtt, az a pezsgő élet, amikor Marx József rendkívüli szervező tehetségére és javaslatára, az országban mondhatni gombamód alakultak a fotóklubok. Ezt már nem lehet visszahozni, ezért is beszéltem múlt időben. Én akkor a fotóklub titkára voltam, Jóska bácsi mellett a háttérmunkát végeztem. Aztán valamikor az ezredforduló körül kialakult megint egy jó kapcsolatrendszerünk, változások történtek a klubban, s remélem, hogy újra alakulgatnak a dolgok. Igaz, most már kevés külföldi kiállításon veszünk részt, mert magasak a részvételi díjak, s kevesen tudják ezt megengedni maguknak.

– Hányan vannak még az alapítócsapatból?

– Ketten. Harangus Zoli bácsi és én. Zoli 84 éves, én 77-et töltök.

– Fiatalodik közben a fotóklub?

– Egyértelműen igen. Nem csak a marosvásárhelyi, hanem a többi fotóklubban is nagyon sok fiatal tehetséges fotós van. Van, akinek hivatása a fényképezés. Vannak amatőrök is. Én végig amatőr voltam, nem volt mesterségem soha a fotográfia, ugyanis műegyetemet végeztem, és az iparban dolgoztam. Szabadidőmben fotóztam, s nyugdíjasként most még több időt tudok ezzel tölteni. Van rálátásom az erdélyi fotográfusi életre, sokat járok fiatalokkal is alkotótáborokba. Kiválóan fényképeznek. Tőlük is tanulok néha, mert ugye a fotográfia eszköztára nagyon megváltozott. 2000 és 2005 között tört be a digitális technika olyan szinten, hogy az már versenyképes volt az analóg technikával. Lassan a filmes fényképezőgépek kezdtek kiszorulni a használatból, most már 95 százalékban digitális fényképezőgéppel oldják meg a problémákat a fotográfusok.
Névjegy
Marosvásárhelyen született 1937. október 21-én. Kolozsváron 1965-ben mérnöki oklevelet szerzett, majd visszatérve Marosvásárhelyre a MOBEX bútorgyárban dolgozott nyugdíjazásáig. A fényképezéssel a középiskolában ismerkedett meg. Eddig több mint 250 hazai és csaknem 300 nemzetközi kiállításon mutatták be munkáit. A 70-as évek elejétől rendszeresen fényképezi az erdélyi falvak világát, tárgyi és szellemi néprajzát.
Az évek során számos néprajzi kiadvány képanyagát készítette el. Fényképei helyet kaptak különböző folyóiratokban, internetes fórumokban. Önálló albumai jelentek meg Karácsonytól pünkösdig (2004), Lélekőrző falvaim (2009), valamint Dacolva sorssal idővel (2010) címmel. A több mint 80 egyéni bemutatkozás, személyes találkozás a közönséggel, mindannyiszor élményt jelentett számára. Az 1953-ban alakult Marosvásárhelyi Fotóklubnak alapító tagja. 1969-től titkára, majd 1992-2002 között elnöke. 1971-től a Romániai Fotóművészek Szövetségének tagja. 1978-tól a Fotóművészek Nemzetközi Szövetsége (FIAP) AFIAP- kitüntetettje. 2003-tól a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének (MAFOSZ) alelnöke 2014-i

– Ön is digitálissal dolgozik...

– Én is átálltam, igen. A fotólaboromat teljes egészében felszámoltam, most katalógusokkal, fényképekkel, folyóiratokkal van tele a volt labor. Át kellett állni a digitálisra, mert nem lehetett volna lépést tartani a filmes fényképezőgépekkel. Digitálissal például vissza lehet nézni, amit készítettünk, tudjuk ellenőrizni, hogy pislogott-e a személy, vagy más-e az arckifejezése, a tekintet iránya, mint akartuk. Tudunk játszadozni a fénnyel.

– Kizárólag a falvak embereit fotózza?

– Azt nem mondhatom. De nagyon szeretem a falusi világot fotózni. Sokszor hangoztatom a fiatal fotográfusoknak: a mi nemzedékünknek kötelessége, hogy ebben a változó világban,  a falvakon még fellelhető tárgyi és szellemi értékeket megörökítse. Hogy majd az utánunk jövő nemzedékeknek, akik nem láthatják ezt a valóságban, legalább fényképen megmaradjon.

– Most, hogy nyugdíjas, milyen gyakran fényképez?

– Amikor időm engedi. Járok eseményekre is. Nem hagytam ki a március 10-ei, a március 15-ei eseményeket, s 1990 márciusát sem.

– Van még, amit le szeretne fotózni, valami, amit meg szeretne valósítani?

– Ha az embernek az életben nincs célja, akkor otthon ül a székben, és nem csinál semmit. Lehet, nem kéne még elárulnom, de lesz egy októberi kiállításom a feleségemmel közösen. Az övé a földszinten, az enyém az emeleten, a Bernády Házban. Én a felső Nyárádmente falvait szeretném bemutatni Nyárádszeredától felfele. Ott van két község és tíz település. Több hónapos munka ez, de nem akarom még elkiabálni.