– 2000-ben végeztél Marosvásárhelyen, a Színművészeti Egyetem színész szakán. Hogyan indult a pályafutásod?

– Az első évadom úgy alakult, hogy Vásárhelyen játszottam, és havonta egyszer vagy kétszer Szentgyörgyön. Ezt nem lehetett sokáig húzni – végül Marosvásárhelyre szerződtem. Két évadot játszottam a Nemzeti Színházban, ott látott meg Schilling Árpád, a Krétakör Színház vezetője – így kerültem 2002-ben Budapestre.

– Milyen jellegű változásokat hozott Erdélyből Budapestre kerülni, a Krétakör színtársulathoz?

– A Krétakör „utazószínház” volt, addig pedig két évig kőszínházban játszottam – nem volt túl nehéz a váltás, mert nem volt évtizedes színházi tapasztalatom. Először csak egy évre szerződtem, ebből lett hat, a társulat feloszlásáig. Schilling Árpád akkor alakította ki a csapatot, akkoriban került oda Csákányi Eszter, Gyabronka József, Mucsi Zoltán, Scherer Péter, a német Tilo Werner, és mi ketten Viola Gáborral Erdélyből. Érdekes volt, hogy amikor egy új darabra készültünk, elutaztunk valahová egy-másfél hónapra, és a világtól elzárva próbáltunk – ez nagyon hasznos volt, mert sok mindennel lehetett kísérletezni.

– Milyen volt a Krétakörnél dolgozni?

– Nemcsak azért volt jó, mert olyan színészekkel dolgozhattam együtt, akiket akkor már ismertem és szerettem – mint például Mucsit vagy Scherert a Jancsó Miklós-filmekből –, hanem az is, hogy már az első évadtól kezdve több hónapot tölthettem például Párizsban. Szerencsére nem én voltam az egyetlen új ember, hanem még hatan érkeztek akkor a Krétakörhöz, ezért úgy éltem meg, mint egy társulat születését, és nem egyedül nekem kellett beilleszkednem egy már meglévő csapatba. Nagyon talált a szó közöttünk, Schilling Árpi személyisége pedig eléggé erős volt ahhoz, hogy kiépítsen egy jól működő csapatot.

Az első év azért kicsit nehéz volt: Budapest még idegen volt számomra, nem voltak kint rokonaim, ismerőseim, így gyakran jártam haza, Vásárhelyre még játszani is. Már a kezdetektől nagyon sokat utaztunk a Krétakörrel is – volt olyan, hogy havi húsz-huszonöt előadást játszottunk –, akkoriban pedig sokat szívattak a határátkelőknél a román útlevél miatt. A többieknek is kicsit nehéz lehetett megszokni, hogy olykor Viola Gáborral kettőnk miatt órákig feltartóztatták a vonatot. Egyszer, útban egy szomszédos ország fesztiváljára Schilling annyira felhúzta magát emiatt, hogy felhívta a fesztivál igazgatóját, és megmondta neki, hogy ha nem engednek át minket egy-két órán belül, le fogja mondani a fellépésünket. A fesztiváligazgató felhívta a kultúrminisztert, az pedig a belügyminisztert, így engedtek át.

A szerepek, darabok változatosak voltak, mert Schillingnek az volt a jellegzetessége, hogy nem egyfajta stílusú színházat hozott létre – ami jellemző egyes rendezőkre –, hanem teljesen különböző előadásokat rendezett. A Hazám-hazám például zenés revüműsor, a Siráj, amivel bejártuk a világot, egy klasszikus Csehov-darab, de játszottunk teljesen az improvizáción alapuló előadásokat is. Darabjainkkal majdnem minden európai országba ellátogattunk, de a Sirájt ezeken kívül játszottuk Damaszkuszban, Sanghajban és New Yorkban is. Mindenütt magyarul játszottunk, az előadást többnyire feliratozták.

– Miért oszlott fel a Krétakör Színház, és mi következett azután?

– 2008-ra már nagyon kinőtte magát a társulat, nyolc előadásunk futott párhuzamosan, Schilling Árpád pedig valami másba akart kezdeni. Voltak előadások, amik tovább mentek, meg elkezdtünk újakat, aztán 2009–2010-ben úgy döntöttünk Scherer Péterrel és Mucsi Zoltánnal, hogy megvásároljuk az egyik általunk játszott előadás, a Nézőművészeti Főiskola játszási jogát – ezt már körülbelül kétszázhetven alkalommal adtuk elő –, ezért hoztuk létre a Nézőművészeti Kft. csapatot.

Ez mára odáig fejlődött, hogy van nyolc saját előadásunk, amit a Szkéné vagy a Thália színházban játszunk. Párhuzamosan játszom továbbá Mundruczó Kornél minden eddigi előadásában, néha a Bárka Színházban is.

– Ezek mellé jönnek még a filmszerepek… Hogy kerültél kapcsolatba a filmművészettel?

– Annak idején még a Hajdu Szabolcs rendezte Macerás ügyekben kezdtem, más filmjeiben – például a Bibliothèque Pascalban vagy az Off Hollywoodban – is vannak kisebb szerepeim. A berni követ szereplőit casting során válogatták ki – korábban reklámot forgattam a rendezővel, onnan megjegyezte az arcomat, és így hívott be a szerepre. A film egy valós történetet dolgoz fel, de a készítők azt mondták, hogy eredetileg volt egy kis ködösítés az ügyben. A forgatás folyamatába nem igazán láttam bele, mert a tizennyolcból csak hat vagy hét napon kellett ott lennem.

– Melyik filmszerepedre vagy a legbüszkébb?

– A tücsök és a hangya című rövidfilmet nagyon szerettem, én a tücsköt játszottam benne. Néha a Duna Televízió le szokta vetíteni. A La Fontaine-mesére épül a történet: a tücsök és a hangya találkozik, a tücsök Franciaországba megy hegedülni – nagyon magaménak éreztem a szerepet.

– Péterfy Bori Hajolj bele a hajamba című dalának videoklipjében is szerepeltél. Mit jelentett az számodra?

– Bori (szintén a Krétakör Színház színésze, Katona László munkatársa volt – szerk. megj.) megkért, hogy legyek ott – ennyi volt a történet. Ott az volt nagyon érdekes, hogy az egész videó fényképekből állt össze, azért ilyen szaggatott. Elég sok időt vett fel az elkészítése – vagy két napig dolgoztunk a jeleneteken. Lelassítottunk minden mozdulatot, a srác pedig folyamatosan fényképezett. Az emberek általában nem vették észre, hogy milyen érdekes technikával készült, Bori panaszkodott is emiatt. Neki ez volt az egyik első klipje, akkoriban kezdett befutni.

– Mit játszanál el szívesen, amire eddig nem volt alkalmad?

– Szerepálmom nincs, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az eddigi szerepeim nyolcvan százalékát szerettem – Ady szerepét különösen. A Nézőművészeti Főiskolát is már több mint tizenegy éve játsszuk, és még mindig telt ház van – a képeket visszanézve csodálkozom, hogy még mindig el tudjuk játszani, mert sokat változtunk, mióta elkezdtük. A Sirájban Medvegyenko szerepe is közel állt hozzám – persze azt előre nem lehet meghatározni, hogy milyen szerep illik rád, miben leszel jó: ez szerintem a próbafolyamat során alakul ki.

A bemutató nem föltétlenül azt jelenti, hogy készen van az előadás – lehet, hogy húsz-huszonöt alkalom után kapja meg a végleges formáját. Egy rossz bemutató után rossz kritikák érkeznek, azok pedig elveszik az ember kedvét – ezért találta ki Schilling Árpi annak idején, hogy nem tart bemutatót, hanem csak meghívtuk az embereket a próbákra, és így kialakult az előadás. Mondjuk Erdélyben, ahol minden előadást kevesebb alkalommal játszanak, ez jóval nehezebb. Nálunk ami csak hússzor megy le, az nem számít jónak, de Temesváron például soknak tűnt annyi előadás.

– Szabad idődben mivel foglalkozol?

– A Krétakör idején volt egy együttesünk, a Krétakör Színész- és Tánczenekar, ami eléggé nagy kört futott – amikor a Krétakör feloszlott, annak is vége lett. Most már öt éve van egy Eugenia Formáció nevű zenekarunk, amit két erdélyi lány – a szintén székelyudvarhelyi Fazakas Júlia színésznő és Mikuliscsák Aliz – hozott létre. A zenekar nevét a régi román édességről kapta, a csapat nemzetközi jellegű: van amerikai, francia, lengyel tagja is. Nagyrészt román, bolgár, orosz, szerb dalokat játszunk kisebb budapesti kocsmákban, de Vásárhelyen és Nagykárolyban is felléptek a többiek. Átlagosan havonta két fellépésünk van mostanában – az itteni embereknek kuriózum ez a fajta zene.

– Erdélybe milyen gyakran jártok fellépni?

– A temesvári TESZT fesztiválon minden évben részt veszünk, de tavaly ősszel voltunk a Nézőművészeti Főiskolával Kézdivásárhelyen. Úgy volt, hogy egy másik saját produkciónkkal, A fajok eredetével hamarosan megyünk Udvarhelyre, illetve a Szent György-napokra, de sajnos a sepsiszentgyörgyi szervezők visszaléptek, így az udvarhelyi fellépés sem biztos. Az Ady/Petőfi című előadásunkkal ősszel tervezünk erdélyi turnéra menni.

– Nem is tervezel hazaköltözni?

– Egyelőre nem, de elképzelhetőnek tartom, hogy nyáron, amikor itt nincsenek előadások, otthon játsszak. Vannak is erre vonatkozó tervek, csak sajnos nehéz megszervezni.