Húsz éve van a pályán, négy regénye jelent meg, legutóbbi, a Másik halál című kötete megkapta Magyarország egyik legrangosabb irodalmi díját, az Aegon-díjat. Nem ő választja a témákat, hanem azok választják őt – többek között erről beszélt olvasóinak Sepsiszentgyörgyön. Barnás Ferenccel a közönségtalálkozó után beszélgettünk.   

– Milyen apropója volt az erdélyi turnénak?

– Részben én is innen lennék. Édesanyám Parajdon született, ott nőtt fel, meg Szovátán és Marosvásárhelyen. Ha hívnak, akkor nem kérdés, hogy jövök, mert milyen jó, hogy itt is beszélhetek a köteteimről. Az ember ilyenkor nem gondolkodik, hanem jön. Ez egy felkérés volt, talán az Aegon-díj miatt, mostanában elég sok fellépésem van Magyarországon is.

– Az mondta, az irodalomban nagyon sok szerencsére van szükség. Hogy érzi, önnek volt szerencséje?

– Azt hiszem, igen. Nagyon későn indult a pályám, 38 éves voltam, mikor kijött az első kötetem. A legnagyobb szerencsének azt tartom, hogy az elejétől fogva igen élénk kritikai figyelem kíséri munkámat, odafigyelnek rá. Bekerülnek ezek a kötetek a kritikusok világába, így munkám a közönséghez is hamarabb eljut, illetve átmegy egy olyan megmérettetésen és rostán, ami szigorú. Ugye egy kritikusnak az a dolga, hogy meglássa és elmondja a hibákat.

– Nem aprózza el az írásait, nem közöl folyóiratokban...

– Én a dolgaimat alapvetően regényben tudom elképzelni, és amíg dolgozom egy regényen, addig mást nem csinálok. Ha ide-oda dolgoznék folyóiratoknak, akkor az a munkámat nemcsak megnehezítené, de a koncentrációt is darabossá tenné. Számomra az a kihívás, hogy háromszáz oldalon meg tudok-e csinálni egy olyan kompozíciót, amely nemcsak a megjelenés pillanatában lesz érdekes, hanem, reményeim szerint, még jó sok ideig.

– Van egy állása, teremőrként dolgozik az Ernst Múzeumban. Miért vállalt ilyen munkát?

– A múzeumi munkát azért vállalom, mert egy polgári állásra is szükségem van, ugye nem írok folyóiratoknak, valamiből fenn kell tartanom magam.

– De akár taníthatna is, hiszen volt már rá példa...

– Igen, közel tíz évig tanítottam nagyon intenzíven művészeti iskolákban, meg egyetemen, de most már annyira lefoglal az írás, hogy a tanítás megosztaná az energiáimat. Jobb az, hogy ilyen tevékenységet folytatok, viszonylag keveset kell beszélnem. Most képzelje el, ha mindennap kellene adnom egy interjút, az engem nagyon igénybe venne. A múzeumban nem kell tanítanom, és képek között vagyok...

– Távolságtartónak tartják irodalmi berkekben, de magánemberként is. Regényei mégis önéletrajzi ihletettségűek, honnan ez a kettősség?

– Jó sok év alatt alakult ki ez. Az első mindig a mű, amit komponálok. De ha akarjuk, ha nem, az életünk benne van a műben. Így van ez azok esetében is, akik megpróbálnak tárgyszerűen elvonatkoztatni tőle. Az én esetemben kicsit többről van szó, intenzívebben vagy nagyobb adagokban jelenik meg az életem a regényeimben, de ezeket különféle technikákkal mindig elidegenítem magamtól. Azt hiszem, egy író számára elsősorban az a fontos, hogy a munkája milyen színvonalú, amikor pedig a munka eljut az emberekhez, akkor az a fontos, hogy mennyire érinti meg az adott mű az olvasókat. Ezt követően pedig az a fontos, hogy az ember a saját életével mit kezd. Én az íróvoltom mellett is próbálok a magam privát Barnás Ferencével zöld ágra vergődni. Amennyire lehet, ezt megpróbálom az irodalmi nyilvánosságtól függetlenül megélni, természetesen vannak egybeesések, vannak átfedések. A második kötetem, a Bagatell például egy vándormuzsikusnak a története, aki Nyugat-Európát járja. Ha rákérdeznek, hogy nekem ehhez van-e közöm, óhatatlanul is azt kell mondanom, hogy igen, hiszen a dolgot én magam is csináltam húsz éven keresztül. De alapvetően az a fontos, hogy az a kétszázötven oldal, ami le van írva, milyen és mennyire fontos az olvasó számára.

– Kalandos életútja, a megélt történetek gazdagították írói világát?

– Vannak olyan történetek, amelyeket nem lehet kitalálni. Mondok egy példát. Sose tudnám kitalálni, hogy játszom egy genfi étteremben, odajön hozzám egy úriember Lyonból, és elmeséli, hogy amikor ő fiatalként az egyik haláltáborban jelen volt, a szeme láttára végeztek ki magyar gyermekeket. Az embernek ilyenkor borsódzik a háta, érzi, hogy abban a pillanatban a történelem beszél hozzá. Ezt nem tudtam volna kitalálni, mert egy túlélő beszélt hozzám, aki nagyon hétköznapi nyelven mondta el mindezt. Egy nyolcvan körüli férfi volt, átment rajta a teljes huszadik század borzalma, ott ült velem szemben egy genfi étteremben, és beszélt hozzám. Ezt a beszélgetést beemeltem a Bagatell című munkámba. De félre ne értse, nem azért mondom mindezt, mert milyen jó, hogy ilyen történeteket kellett hallgatnom, majd pedig leírnom, hisz ez magáról a borzalomról szól. Azért hozom elő, mert tele vagyok hasonló, illetve kevésbé hasonló történetekkel, amelyeket ténylegesen megéltem, és ez folyamatosan tágítja azt a nyersanyagot, amiből egy író dolgozik.

– Fontos a közönség, de fontosak-e a díjak?

– Az első továbbra is a mű, az, hogy milyen színvonalon sikerül valamit létrehozni. Ez a legfontosabb. Utána a közönség, mert az olvasó az olvasás során hozza létre magában a művet. Természetesen a mű önmagában is van. Shakespeare Hamletje, József Attila Ódája, Dosztojevszkij Megalázottak és megszomorítottak című műve önmagában is él, de az igazi pillanat az, amikor valaki kezébe veszi ezeket a műveket, és elkezdi olvasni őket. Mert akkor az a szellemi tartalom, az az érzelmi dinamika, az a pszichés potenciál, amely ezeket a műveket feszíti, élővé teszi, megmozgatja a képzeletünket, apellál a mi lelkiismeretünkre. A díjak azért fontosak leginkább, mert a műre irányítják a figyelmet, persze a szerző számára is fontos, álságos lenne azt mondani, hogy nem, hiszen a szerző akkor is hiú, ha nem az. Abban a pillanatban, mikor megkapja az ember a díjat, egyfajta megelégedés tölti el, hogy jó az, amit csinál, de nem szabad azt hinni, hogy megérdemeljük a díjazást. Ez egy ajándék, és az ember, ha ajándékot kap, örüljön, de a dolgát csinálja tovább.

– Ki a legfontosabb kritikusa?

– A feleségem szokta elolvasni először a dolgaimat, elmondhatom, ő kellően szigorú. Van még néhány emberem, akik nem mind profi irodalomkritikusok, de azért meglehetősen szigorúan állnak hozzá a szövegeimhez ők is. Rájuk mindig hallgatok, bár velük sem egyszerű, mert van úgy, hogy tévednek. Hozzá kell tennem, hogy az egészben nagyon sokat számít, hogy kinek milyen az ízlésvilága, ki milyen fajta irodalomhoz áll közel. Az embernek saját magának kell lennie a legszigorúbb kritikusának, és én azt tanulom, hogy még szigorúbb kritikusa legyek saját magamnak.