Elképzelhető, hogy az Ázsiából megöröklött mozgáskultúránk része a Szent László-legenda képsorain látható jellegzetes birkózási technika. Minden bizonnyal a 14–15. században a freskók készítésekor is gyakorolták Székelyföldön az Ázsiából hozott magyar lovas népünk birkózó hagyományát. Történészek szerint, a viaskodás egyértelműen szakrális esemény, nem pedig harci párbaj. A képre tekintve nem kizárt, hogy a kun vitéz lábainál álló leányért folyik a harc. A férfias, tisztességes viaskodás a felnőtté válás és a párválasztás természetes velejárójaként említhető őseink életében. Sosem birkóztak a csatákban, hanem békeidőben különböző összejöveteleken, ünnepeken, az ifjak testi erejüket, ügyességüket, vagy éppen szellemi termékekkel bizonyították egymásnak és eleinknek rátermettségüket. Lovas gyakorlatok része lehetett a birkózás is. Ázsiai őseinknél a harc a mindennapi élet, a megmaradás része volt, így az arra való felkészülés létfontosságú volt. A gyermekeket már kiskorukban ilyen szellemben nevelték. A birkózás kézen fekvő volt, mert gyakorlásához nem volt szükséges semmilyen eszközre, ruházatra, ráadásul bármilyen korcsoport űzhette, a nap bármelyik szakában. A nagyközönség előtti bemutatása ünnepi esemény lehetett. Az élet megvédése és annak elvétele az ázsiai pusztákon a mindennapok részét képezték.

Visszatérve a Szent László-legenda birkózó jelenetéhez, feltűnik, hogy nem használnak fegyvereket, van törjük, de azokat a küzdők nem használják. A ruhát megszorítva folyik a szabadfogású küzdelem.

Bár kézzel elérhető közelségben van a freskókép, ennek ellenére még mindig nagyon kevés székelyföldi fiatal látta, vagy egyszerűen nem fedezték fel maguknak az UNESCO-világörökség eme részét. Vannak helyek, ahova mindenkinek el kellene jutnia az életben legalább egyszer. Ez a templom Székelyföld kalapján a bokréta.

Balázs Árpád