Nemrég egy gyors és viharos felső légúti megbetegedés miatt néhány napig arra kényszerültem, hogy kétszer is meggondoljam, mielőtt szólásra nyitom a számat. Fájt a torkom vagy a hangszálaim, ha beszélnem kellett, és végül már csak suttogásra futotta, úgyhogy csendes visszavonultságban töltöttem el pár napot. És rájöttem két dologra is.

Egyrészt arra, hogy milyen sokat beszélünk fölöslegesen. És nem, nemcsak én. Gyakran egy gesztussal vagy egy rövid szóval el lehetne intézni azt, amit akár több mondatban kifejtünk, amikor visszaszólunk, megmagyarázunk, elmagyarázunk és kimagyarázunk. Nem mindig kell mindent alátámasztani, megindokolni és összefüggésben láttatni, mert a beszélgetőtárs többnyire úgy is érti már. Nem azt gondolom, hogy a szavakkal spórolni kellene, hisz beszélgetni hasznos és beszélgetni jó, sokat mondani – kimondani, odamondani, bemondani, nagyot mondani – viszont nem mindig építő.

A másik, amit megfigyeltem „csendes” napjaim alatt, hogy milyen sokat lehet szavak nélkül is mondani. A csend beszél, ha figyelünk rá, beszélnek a gesztusok, a mimika akkor is, ha az ember szavát nem halljuk. Döbbenetes élmény levenni a tévé hangját például egy olyan híradó alatt, amiben részletesen taglalják a román politikai élet újabb csodáit. Ha összevetnénk az elmondott szavakat azzal, ami a testbeszédből kikövetkeztethető, nem sok összhangot találnánk. A testbeszéd fontossága, jelentősége közismert, könyveket írtak róla, van, aki tudatosan figyel erre, használja a gesztusok elemzését, a szavak azonban továbbra is elsődlegesek. Hallani akarjuk, amit mondanak, talán azért, mert el akarjuk hinni, amit mondanak nekünk.

Érdekes tapasztalat volt, ajánlom a csendet mindenkinek.