Csendes vasárnap délután volt, az esős, borús nyár megszokott felhőcskéivel és a júliusra jellemző meleggel mégis. A kisváros egykori széles sugárútján, amely az új évezred forgalmának is megfelelő két széles sáv mellett egy harmadikat, manapság parkolóhelyül szolgálót is magában foglal, nem torlódtak járművek a jelzőlámpa vezényelte útkereszteződésnél. A csend viszonylagos fogalom egy városban, mert az állandó autózúgás mellett belefér két unott hangú kakas erőteljes kukorékolása, kutyaugatás és halk kerékpárzörgés, valamint nagyon messzi, elmosódó mentővijjogás is.

Az úttestre jótékony árnyékot vonó, tetejükön összeérő két fasor jellemző látványa a városrésznek. Egykori önálló település neve, a folyó jobb partján, vált alacsonyabb rangú földrajzi névvé, az egykori székely főváros felé vezető út pedig két ellentétes táborba tartozó politikus után jó ideje egy író nevét viseli, azét, akinek mondatai kapufeliratokká váltak: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. És még az sem számít, hogy szerzője – talán sokan nem is tudják – eredetileg az álomország, az Államok néger vasmunkásának szájába adta e mondanivalót. És amely írót az egykori poros utcák kisvárosának költő-szerkesztője, Tompa László így foglalt bele sokszor idézett versébe: „Áron nem hagyja magát\". A szép emlékű utcát pedig úgy metszi a télen-nyáron csillogó sínpár, mint annak idején, vadonatúj korában, amikor még a királyi mérnökök terve szerint a Hargita másik oldalán lévő és az 1968-as megyésítéskor az udvarhelyieket leaszaltszilvázó „szárádaiak\" akkor még picinyke központjával is össze fogja kötni...

Aki a rég elfeledett tervről és a m. kir. mérnökökről elmélkedne, ezen a csöndes, ám nem álmos délutánon ha választ nem is, de sugallatot kapna. Mert a vasúti átjáró sorompóját meg a hozzá tartozó, földdel takart vezetékeket, múltunk egy kis darabkáját nemrég eltüntették, és a jegycsípőnő ha selyemkendőt nem is, de sárga zászlót lobogtat, na nem felénk, mint a kilencvenes évek báli zenéjévé emelkedett slágerében, csupán a büszke gőzösből motorvagonná lefokozott masina vezetőjének. Ma kivételesen azt sem.

Mert a két kocsiból vonattá magasztalt jármű végtelenségnek tűnő ideig áll a kicsi állomásnál. Autók jönnek-mennek, még ha óvatosan is, előtte. Mert orral fölfele áll. Nincs körülötte tömeg, amely felvirágozná, mint száz éve – hát pontosítsunk: hajszál híján évszázada, mert a nóták szerint is ősszel indultak a harctérre a regruták, akkor folyt a legtöbb könny a női szemekből. Nem is kellene felvirágozni, hiszen nyilvánvalóan nem indulóban van, hanem érkezőben. A kicsi állomáson ez nagy szó, hiszen a megérkezés az igazi állomáson szokott megesni, nem a mostani állam nyelvén déli megállónak nevezett helyen.

És énekelhettük volna akár tucatjával is a százesztendős katonanótákat (katonanótából melyik férfi ne tudna legkevesebb egy tucatot?), mert semmi sem történt. Vagyis legyünk derűlátók: történt, éppen akkor történt valami. Megállt az idő. Nem az óra, nem, hiszen az már nem megáll, főleg amióta a zsebtelefonba költözött, csupán lemerül. Hogy ettől nem lendült ki a világ tengelye, az is biztos, de ilyet lerakása és nagy bankettel való felavatása óta nem láthatott a sínpár. A masiniszta – mert más ki lehetett volna – egy karosszéken ült a peronon, és zsebtelefonon beszélt valakivel, közben a szerelőt emlegetve.

Világos volt a helyzet, legalábbis számomra. Ha a mozdonyvezető a kicsi állomáson székét a peronra kirakja, hogy onnan telefonáljon, az valaminek a jele.