Ezt juttatta eszembe, azaz a híres zokogó majomról írt remekbe szabott paródiát az a makogás, dadogás, totojázás, semmizés, ami mostanság a romániai agrárium háza táján dühöng.

Mintha nem is lenne elég, hogy az uniós kényszerek miatt a mi földműveseink, állattartóink valósággal vért izzadnak, hogy talpon maradhassanak, mert annak idején, amikor a módszerváltás bekövetkezett, senki, vagy majdnem senki nem foglalkozott azzal, hogy mi lesz az agráriummal, cséphadaróval vertek szét, vagy hagytak szétverni mindent, ami érték volt, utána meg jó ideig úgy kezelték az ország alapvető gazdasági erejét mint egy mostohagyereket, s el is mostohult az annyira, hogy manapság már rá sem lehet ismerni. És még mindig csak nagyon kevesen kapkodják a fejüket, ha arról esik szó, mit eszünk holnap.

Pedig tényleg azon fog múlni a holnapi betevő, hogy mennyire tudjuk feltámasztani a mezőgazdálkodást, az pedig, hogy jön majd a kaja az unióból, csak szép álomnak fog bizonyulni, amiből csengőriasztásra ébredünk majd fel, mert már most kezdenek rájönni néhányan, hogy ami onnan jön, az csak az alja, a nyugatiak szemete, amit a torkunkon nyomnak le, mert nekik nem kell. Ennek ellenére úri közönnyel kezelik még mindig a gazdálkodói ágazatot az összes szinteken, falutól községig, megyén keresztül el egészen a legfőbb városban székelő minisztériumig, tisztelt házakig. Mást ne mondjak, hoztak egy törvényt öt évvel ezelőtt az agrárgazdasági kamarák létrehozásáról. Megszabták a feltételeket, hogy miként kell kialakítani ezeket a fölöttébb fontos szerveket, megszabták a hatáskörüket, azt, hogy önszerveződve kell építkezniük, s megszabták a határidőt is, amikorra „el kell készülniük”. Na, hát nem készültek el. Mert senki nem szorgalmazta a kamarai választásokat. A határidő elszállt, hoztak hát hatalmi szóval, kormányhatározatival újabbat. Az is elszállt. Sebaj, hoztak újabb határidőt. Elvégre határidőhozó és -tologató nagyhatalom vagyunk. Meg sem álltak öt határidőig az öt év alatt. Ja, kamarák azok mégsem lettek. Azazhogy van összesen tizennégy darab az ország negyven megyéjében. Mert a szorgalmatosabbak – vagy stréberebbek – csak összekutyultak valami kamarára emlékeztető sufnit. Akkor meg gondolt egy merészet a szaktárca – hogy ne legyünk annyira elkamarátlanodva ebben a nagy unióban –, s művileg létrehozták a mezőgazdasági kamarákat. A korábbi mezőgazdasági szaktanácsadó ügynökségeket (OJCA) megszüntették, s átkeresztelték mezőgazdasági kamarának. A személyzet maradt ahol volt, csak most már nem szaktanácsadó, hanem kamarai állami alkalmazottként. Az, hogy ezeknek a valamiknek az égvilágon semmi közük nincs az agrárkamarákhoz, senkit sem zavar.

Négy nappal ezelőtt aztán bejelentették – meghozták a hatodik határidőt is a kamara-alakításhoz, s azt a felsőház már el is fogadta. Kilenc hónapos határidőt adtak. Ennyi idő alatt elkészül egy gyerek, nemhogy egy kamara – gondolták a halasztás kiötlői. Ha az eddigi tapasztalatot tekintjük – én azt mondom, nem fog elkészülni! Pedig nagyon kellene.

A nyugati szomszédainknál már három éve működnek a nemzeti agrárkamarák, mindenki megelégedésére. Ezek szervezik meg az áru értékesítést, szakmai irányítást, termelői igazolványok kibocsátást, s egy csomó elengedhetetlenül szükséges olyan dolgot, amire a parasztembernek szüksége van. Mást ne mondjak – biztosítják a falugazdászi hálózatot. A falugazdász olyan ember, aki mindenhez ért, ami a mezőgazdasággal kapcsolatos. Elméletileg minden faluban van egy, ő segíti a gazdákat a pályázatok megírásában, a pénzek lehívásában is. Mert a parasztember nem íródeák, kell neki a segítség. Azért van ott a magyar mezőgazdaság, ahol van, s ahol mi nem vagyunk. Ugyanis falugazdászt mi csak tévében láttunk – ha egyáltalán láttunk. S félő, hogy ha ez a makogás, dadogás, totojázás tovább tart, már tévében sem fogja látni a mi parasztunk, mert hogy el kell neki adnia a távolbalátó készülékét, hogy kenyeret vegyen az árából.