Fülöp-Székely Botond
2017. január 31., 12:542017. január 31., 12:54
Nem maradt szó nélkül a polgármesteri hivatal és a helyi rendőrség közös élelmiszercsomag-osztása, amivel udvarhelyi rászorulókon próbáltak segíteni. Az erről tudósító, honlapunkon megjelent cikk szerzőjeként engem is többen felkerestek. A levélírókban egy dolog közös volt, mégpedig az, hogy mindannyian segíteni akarnak, de nem tudják, miként tehetnék ezt meg. A dilemmát néhányuk számára az okozza, hogy olyan esetekről is tudnak, amikor a rászorulók nem elfogyasztották az élelmiszert, hanem elcserélték, eladták. Ilyenkor a „kiskereskedés” végén alkohollá válik az adományként kapott eledel.
Valaki meglepődik ezen? Azoknak, akiknek alig háromszáz lejes nyugdíjból kellene megélniük, hozzátartozóik nincsenek és egészségügyi állapotuk miatt már mozogni is alig tudnak, milyen más alternatívájuk van hátralévő napjaik eltöltésére az egész napos kétségbeesésen kívül? Ez persze korántsem azt jelenti, hogy a segítségként kapott élelmiszer árát el kell inni, de a kérdés komplexebb, mint elsőre tűnik.
Elfoglaltságot kell teremteni ezeknek az embereknek, akik jobb híján az alkoholhoz fordultak. Lehetőséget arra, hogy hasznosnak érezhessék magukat. Ebben talán a civil szervezeteknek van a legnagyobb szerepük, amelyek jóval közelebb állnak a rászorulókhoz, mint egy hivatali alkalmazott, jobban átlátják a társadalmi problémát. Úgy gondolom, hogy beszélgetések kezdeményezésével, különböző foglalkozások szervezésével el lehetne érni, hogy ne az italospohár legyen a megoldás számukra. Már a puszta kapcsolatteremtés is nagy lépés lenne gondjaik kezelésére.
Egyébként teljesen jogosnak tartom azoknak a felháborodását, akik próbáltak már élelmiszercsomagokkal segíteni egy rászorulón, de ő visszaélt ezzel. Ennek ellenére nem szabad általánosítani, hiszen sokan megbecsülik a kapott élelmet, amely valóban létszükséglet számukra. Szerintem csak úgy lehet aggályok nélkül segíteni, ha nincsenek elvárásaink a másik féllel szemben. Mi megtettük a tőlünk telhetőt, és így vagy úgy, de kicsit könnyítettünk egy rászoruló mindennapi küzdelmén.
És igen: vannak, akik így gondolkodnak. A minap egy régi ismerősöm keresett fel, akiről tudom, hogy több társával együtt nehéz körülmények között él, mégis szeretnének másoknak adományozni. Elmondta, otthon fáznak, de van mit enniük, és árvaházban nevelkedve voltak már rosszabb helyzetben is. Örülnek, hogy segíthetnek. Élelmiszereket hoztak, de néhány vastagabb takarót is felajánlottak azoknak, akik igényt tartanak rá. Nem kérdezték, hogy kihez kerül. És kis csomagjuk célba juttatása hirtelen mindennél fontosabb lett számukra.
Úgy érzem, ha ezek után bárki alkoholra váltaná a segítő szándékkal összeállított adományt, azon már nem a felajánlóknak kell moralizálniuk.
Szüszer Róbert
Miért nincs tej és kifli a Hargita megyei iskolákban? Mert kormány, mert kiírás, mert tavalyi program, APIA és elszámolás, mert na. Mi nem világos?
Kozán István
Hiába adta el bombasztikus sikerként Hargita Megye Tanácsának sajtószolgálata a megyei önkormányzat 2024-es büdzséjét, nagy a gyanúnk, hogy a múlt héten elfogadott költségvetés fogja a legnagyobb fejfájást okozni Hargita megyének.
Kozán István
Jottányit sem csorbult volna Csíkszereda jelenlegi városvezetésének érdeme attól, ha Korodi Attila polgármester megemlíti elődjének, Ráduly Róbert Kálmánnak a nevét a hídavatón.
Kozán István
Csak idő kérdése, hogy mikor következik be egy katasztrofális közlekedési baleset a „tarzani” gyorshajtók miatt. Lengyel rendszámú autókkal közlekedőkről van szó, akik lakott területen évek óta olyan tempóban róják a kilométereket, aminek sosem jó a vége.
Kozán István
Oly sok megaláztatás és arculcsapás után szombaton délelőtt, ha csak egy kis időre is, de végre nem másodrendű állampolgároknak érezhettük magunkat itthon, Romániában – a csendőrségnek hála.
Kozán István
Éles vita alakult ki a közösségi térben azzal kapcsolatban, hogy a Máltai Szeretetszolgálat kinek is építette a csíksomlyói foglalkoztatóközpontot. Szerintünk a somlyói roma közösségnek – ami teljesen rendben van.
Kozán István
Tíz esztendővel ezelőtt játszi könnyedséggel tartottam meg az újságírói munkáról szóló ötven perces előadást az általános iskolásoknak. Minap a húsz perc is nehezen jött össze.
szóljon hozzá!