Manapság ritkán keresem fel Budapest pályaudvarait, annál is ritkábban a ferihegyi repülőteret. Évekkel korábban még szerettem megfürödni az utazók, az érkezők, a várakozók színes tömegében. Szívesen kávéztam, vagy estebédeltem csak úgy sebtében a Nyugati- és Keleti pályaudvarok környékén, helyben maradva is utasnak, utazónak képzelve magam a főváros szívében. De az utasellátó bódék helyére az elmúlt évtizedben bevásárló központ és/vagy parkoló nőtt, s ezzel együtt lett oda már a vágyam is, hogy emberek között múlassam a szabadidőmet.

Mostanában ismét szívesen járok a Keletibe. Kora este és reggel rengeteg székely fordul meg ott – főleg az egyes vágány környékén, ahonnan a Corona nemzetközi gyors indul Brassóba. Bennük gyönyörködöm hát, néha rá is köszönök egy-egy ismerős arcra. Legutóbb aztán ismét lehervadt a mosolyom. Miközben Budapest a rendszerváltás után több gondot fordított a mindenféle külföldiek – de nem a külhoni magyarok – magyarországi letelepedésének a megkönnyítésére, a Keleti pályaudvar környékén a szendvicsesekkel együtt eltűntek a megbízható, jóarcú taxisok is. Helyüket mindenféle jöttmentek, főleg közel-keleti bevándorlók vették át, akik között átvergődve az ember már azt hiszi, a következő sarkon magával a Keresztapával is találkozhat.

Csodálkozom, hogy egyáltalán van utas, aki rábízza magát ezekre a kiskirályokra, akik minden jel szerint törvényen felülinek érzik magukat. Miután a pályaudvar közvetlen szomszédságában kialakított parkoló államként működik az államban, közönséges halandónak nem tanácsos ott hagyni az autóját. Nemrég láttam, amint két taxis kikezdett egy határozottan fellépő, de láthatóan nem a fuvarosok műveltségi szintjén szocializálódott úriembert. Kikérték maguknak, hogy ott merte hagyni az autóját az állomás oldalsó bejáratának a közelében. Az illető feljelentéssel fenyegetőzött, ekkor hangzott el a pökhendi válasz: „Minket fenyegetsz te? Külföldieket merészelsz te fenyegetni Magyarországon?” Közben az óvatlan autósnak a hátsó kerekéből az egyik taxis kiengedte a levegőt, majd hirtelen odébbálltak.

Ócska, pitiáner történet ez, s tán nem is érdemelne több figyelmet, ha nem domborítaná ki, mennyire érzik magukat az elemükben bizonyos külföldiek és társadalmi néprétegek Magyarországon amiatt, hogy valakik merényletet követtek el a magyar közbiztonság ellen. Draskovics Tibor, a szocialista igazságügyi és rendészeti miniszter nemrég ugyan lemondott, de nem arra hivatkozott, hogy a tehetetlenségét már maga sem bírta elviselni. Képes volt azt mondani, hogy megítélése szerint az általa vállalt szakmai munkát elvégezte. Gratula Tibor! Imádnivaló a szakmai munkátok. Csak már ne vállaljatok többet belőle!