Mit is lehet vásárolni egy lejjel? Nem sokat… Mert egy liter ásványvíz, egy tasak lekötőgumi, egy kiló krumpli ára jóval efölött van. Lehet venni vele például másfél tasakos kávét, négy skatulya olcsó gyufát, egy leges-legolcsóbb öngyújtót, egy jó nagy almát, persze azt sem a legdrágábból, legmutatósabból…

Amikor a hazai pénznem nagyon meghígult a kilencvenes évek második felében, még televíziós műsorokban is foglalkoztak azzal: mennyit is ér egy lej, mit lehet belőle vásárolni. Aztán, a milliós világ beálltával, már nem volt nagy értelme ezt kutatni. Miután a nullákat „levágták” a pénzeinkről, ismét ott tartottunk, ahol a nyolcvanas években: könnyebb volt kimondani az összegeket. Az árak azonban már jóval az akkori szint fölé degedtek.

Mostanság annak is lehet örülni, hogy a lej nem veszít nagyot vásárlóértékéből évről évre. Azt ugyan tapasztaljuk, hogy például két évvel ezelőtt olcsóbb volt egy ív celofán, egy kiló rizs ára, mint most, nem mondhatni, hogy észre sem vesszük, ám semmit nem tehet ellene a polgár.

Ki a kicsit nem becsüli, az a sokat nem érdemli, tartja a népi bölcsesség. Ennek értelmében (és különben is) meg kell becsülnünk minden lejt, amit megkeresünk, és minden lejnyi értéket. Csak az pazarol, akinek roppant sok a pénze, vagy… kevés az esze. Ennek ellenére becsüljük a szakértői kormány igyekezetét, ami arra irányul, hogy a gazdaság megerősödjön és a polgár jobban éljen. Talán túl sokat is várunk tőle.

Megyeszékhelyen lakó ismerősömnek megemelték a nyugdíját. Ez önmagában örvendetes, és természetesen mostanság, amikor a politikát is a kőolaj ára, a begyűlő migránsok meg a közelgő választások foglalkoztatják, igencsak dicséretes. Elképzeli az ember: a kisnyugdíjas kap egy hivatalos értesítést, hogy megemeli a kormány a nyugdíját. Hálásan gondol a törvényhozókra, a kormányra. Hogy őt nem felejtették el. Értékelik, ily módon is, hogy valamikor annyit dolgozott. Hogy három gyermeket nevelt a kis fizetésből. Hogy becsületesen megállta a helyét.

Mert könnyen elfelejthették volna. Amint párszor igencsak jól, teljesen elfelejtették: amikor nagyokat emeltek a nyugdíjakon, legtöbbször a másokén. Szóval veszi a papírt, szívdobogva, és először az összeget keresi. Aztán kimegy lábából az erő. Mert meglátja az összeget. Egy lej. Egy lejjel emelték meg a nyugdíját. Egy lejért szalasztja el majd a következő emeléseket, mert neki, úgymond, már megemelték… Többe került az ügyintézés, az új összeg kiszámítása, mint az ő nyugdíjemelésének az összege egész éves szinten.

Az egy lej az említett példában éppen 0,25 százaléknyi emelést jelent. Mert neki már 400 lej a fizetése, nem 350, amennyi sokáig volt. Egy nyugati polgár azt hinné: valami rossz vicc. Hogy bekamerázták a lakását titkon, és majd egy tévéműsorban látni fogják a szomszédok a megváltozott színű arcát. Egy nyugati számára óriási cinizmust jelentene a nyugdíjának egy lejnyi értékkel való emelése. Mert az az egy lej mostanság egy halvány képviselő-lehelettel több, mint huszonkét eurócent.

Talán csak egy tévedés az egész, és holnap-holnapután kiigazítják. De ezt az érintett sem reméli. Amint azt sem, hogy a képviselő és szenátor urak a luxusnyugdíjukból majd kipótolják ezt az egylejes emelést. Talán így lehet egy lejjel a statisztikát javítani: csupa egy lejbe kerül havonta, hogy egy megemelt nyugdíjú személlyel több legyen az országban.