Mostanában több olyan programot szerveznek vidékünkön, ahol idős embereket vonnak be a tevékenységekbe azért, hogy a fiatalok tőlük tanulják el például a varrás, szövés csínját-bínját vagy a tojásfestés mikéntjét, a faragást stb.

Gyakran hallom, hogy bezzeg régen milyen jó volt, mert több generáció élt egy udvaron, a fiatalok segíthették az idősebbeket, ezektől pedig tanulhatott a gyermek, unoka, együtt lehetett vinni a gazdaságot, közös érdek volt az együttlét, sőt, nem is volt kérdés az együttlét. Egyszerűen együtt volt a család. Faluhelyen még mindig sok kapun belül több generáció lakik, az együttélés, az idilli nagy család képe viszont megváltozott. Más az életritmus, mint régen, a fiatalok dolgozni járnak a városba, az unoka iskolába, délután edzésre, este barátokkal van elfoglalva. Hogy a tévéről, számítógépről ne is beszéljünk.

Nemrégiben mondta egy vidéki tanító néni, hogy néha mikor megkérdezi tanítványait, hogy beszéltél-e ma nagymamával, vagy kérdezd meg nagytatádat bizonyos ügyekben, furcsán néznek rá, amiből arra a következtetésre jut, hogy alig kommunikálnak egymással, holott egy kapun belül laknak. Olyanról is tudok, hogy évekig nem nyitották meg egymás ajtaját az egy udvaron, de két külön házban lakók. Más azért kesereg, mert szanaszét van a család, vagy mert a gyermekek más városban folytatják tanulmányaikat, esetleg a családfő, netán mindkét szülő külföldön kénytelen dolgozni és épp hogy csak ünnepekkor találkoznak.

Együtt élni nem könnyű, minden családban vannak súrlódások ezért vagy azért, kisebbek-nagyobbak, a meny nem mosogatott el rendesen, az anyós ismét pletykál, a fiú megint részegen jött haza az éjjel, ezernyi kis apró bosszúság. De nem mindegy, hogy egymás mellett élnek a családtagok vagy egymással. Hogy odafigyelnek-e egymásra, tisztelik-e, szeretik-e egymást? Hogy túl tudnak-e lépni saját sérelmeiken?

Most, az adventi időszak kezdetén lehet, hogy érdemes elgondolkodni ezeken.