Most, hogy alábbhagyott picit a román elnökválasztás eredménye körüli lelkendezés, s a dolgok nagyjából visszatértek Romániához mérten normális kerékvágásukba, nézzük meg higgadtabban, milyen helyzetbe kerültünk. A szavazás másnapján-harmadnapján sokan voltak azon magyarok, akik elítélő szavakkal illették a székelyföldi és erdélyi magyarság relatív távolmaradását az urnáktól. Én most azt mondom, nem volt igazuk: nem baj az, hogy a magyarság nem mutatott épp akkora érdeklődést a szavazás iránt, mint a románok, ismételten jelét adva egy politikai törésvonalnak.

A magyarság tekintélyes része azért elment szavazni, s elsöprő hányaduk Klaus Johannisra voksolt. Egy fecske azonban nem csinál nyarat, s egyetlen elnökválasztás nem fogja átformálni azt a Romániát, amelyben a magyar nemzeti közösség egyre kevésbé érzi otthon magát, s egyre alacsonyabb mértékben tudnak a magyarok hű, vagy ha úgy tetszik, lojális állampolgárai lenni az országnak.

Mert mi történt az ominózus elnökválasztás óta eltelt alig három hétben az úgynevezett magyar ügyekben? Soroljuk, a teljesség igénye nélkül: újraállamosították a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot, elvették az épületet a református egyháztól, s jogerősen elítélték a restitúciós bizottság tagjait, akik annak idején odaítélték az épületet az egyháznak. Markó Attila képviselő, a bizottság tagja ráadásul most parlamenti mentelmi jogát is elvesztette egy másik restitúciós ügyben, amelyhez bevallása szerint tulajdonképpen köze sem volt, s akármikor rács mögé kerülhet. Vasile Liviu Oprea Maros megyei prefektus a visszaszolgáltatott, több mint kilencezer hektárnyi egykori Bánffy-erdőről szóló bírósági ítéletet szeretné mondvacsinált okokra hivatkozva megsemmisíttetni, perújrafelvételi kérelmében gyakorlatilag a kollektív bűnösség érvrendszerének felhasználásával a magyarságot, mint „a grófok leszármazottjait” kockázati tényezőnek nevezi a szászrégeni, amúgy színromán bíróság pártatlanságát illetően. A perújrafelvételhez szükséges tizenötezer lejes illetéket egyébként mindannyiunk adólejeiből a Közigazgatási- és Belügyminisztérium fedezi, amely ezek szerint egyetért a prefektus által felhozott szempontokkal, a magyarságot veszélyforrásként fogadja el, de a tőlük is beszedett adót ellenük felhasználja. Oprea Kovászna megyei kollégája, Marius Popică nem látott semmilyen magyarellenes megnyilvánulást az Új Jobboldal szélsőséges szervezet december 1-jei háromszéki felvonulása alkalmából, ahol pedig dokumentáltan elhangzottak a szokásos magyarellenes rigmusok. A szenátusban hallgatólagosan elfogadtak egy olyan törvényt, amelyet éppen Klaus Johannis liberális pártja nyújtott be, s amely gyakorlatilag bűncselekménnyé nyilvánítaná a romántól eltérő nemzeti szimbólumok használatát. Ha ez a törvény életbe lép, azt kívánjuk majd, hogy tényleg reklámzászlónak minősüljön a székely lobogó, mint ahogy a marosvásárhelyi helyi rendőrség által kiállított ominózus jegyzőkönyvben szerepelt.

Mintha az elnökválasztás óta még jobban megerősödött volna a román államapparátus magyarellenes igyekezete. A megválasztott elnök pedig nyilvánosan a nemzetiségi kérdésben semmilyen állást nem foglal azon kívül, hogy váltig hangoztatja, ő „német etnikumú románnak” tartja magát.

Amikor az RMDSZ felső vezető testülete, a Szövetségi Állandó Tanács az elnökválasztást követően úgy döntött, hogy kilép a kormánykoalícióból, Kelemen Hunor elnök azt mondta: megértették választóik üzenetét, s felfogták, hogy a kormányzás nem prioritás, az elkövetkezendő időben a közösségépítésre fognak nagyobb hangsúlyt helyezni. Ez a kijelentés a legnagyobb romániai magyar politikai szervezeten belüli, sokak által remélt paradigmaváltást készítheti elő: nem az a fontos, hogy Bukarestből könyöradományokat járjunk ki, pár száz méteres aszfaltcsíkokra kolduljunk össze pénzeket, beszállva egy erkölcstelen politikai cserekereskedelembe. Arra van szükség, hogy az erdélyi magyarságot a bukaresti hatalom magyarellenes érdekeivel nyíltan szembefordulva, belülről erősítsük, elkerülve a „magyar származású románság” felé vezető asszimilációt, megállítva vagy legalább lassítva a történelem beolvasztó kerekét. Mert mi magyar nemzetiségű, magyar tudatú, sok esetben magyar állampolgárságú polgárai akarunk lenni Romániának, megmaradva nagyszámú, kultúráját megélő, önerőből gyarapodó, független közösségként. S ha nem megy ez szép szóval, menni fog erővel. De ahhoz erőre van szükség.