Huszonöt esztendőkkel ezelőtt, midőn Vásárhely főterén s a Hosszú utcában golyók fütyültek, sivítottak a fejem fölött, a nyomjelző lövedékek szinuszgörbéket rajzoltak az égen, nem hittem volna azt, ami utána következett. Azt sem, hogy a népharag – no meg egy kis/nagy manipuláció – megdöntheti a fennálló rendet, azt sem, hogy röpke három hónap múlva már pogromhangulat őrjöng a városban, azt sem, hogy egyik kilátástalanságból a másikba bukunk át.

Számolgatom magamban, mire is jutottunk az elmúlt huszonöt év alatt. Aztán egy merész ötlettől indíttatva felütöm Sebestyén Misi pálya-, sors- és kortársam Időtárának negyedik kötetét. Hadd lám, minek örülhetett a vásárhelyi cívis a módszerváltást megelőző negyvennégy év folyamán. Már ha egyáltalán tudott még örülni valaminek a világégést követően és az utána következő diktatúra alatt.
Hatvan évvel ezelőtt, 1945-ben rendbe hozták a Székely Vértanúk emlékművét, kerítést építettek köréje. Vásárhelyre hozták a színiakadémiát. Megszűnt a jegy- és fejadagrendszer (aztán később visszatért).

És ötven éve? Megnyílt a Fenyő önkiszolgáló étterem a mostani városháza hátsó traktusában. Januárban egy, decemberben már négy korcsolyapálya üzemelt a városban. Megnyílt a nemzeti bank épülete a főtéren. A városban hét mozi működött és három taxiállomás, igaz, csak 26 bérkocsival. A város lakossága 75 ezer lelket számolt (annyi elég is volt neki). Vendéglőt nyitottak a Nagypiacon. Májusban újranyílt a Ritz-fürdő. Felújították a főtéri békás szökőkutat, csak a békákat sikkasztották el valamiképpen belőle. Leleplezték a főtéri katonaszobrot, azt amelyik azóta is bátran mutatja baljával a nőknek a szülészet felé vezető utat. Átadták a Somostetőn az 1500 férőhelyes nyári színházat, a kisvasutat és az állatkertet. Aztán volt egy gyermekváros a Hargita (korábban Lázár Ödön) parkban.
És negyven éve? Bevezették a külföldi állampolgárok elszállásolásának tiltását meghozó törvényt. Lecsökkentették a napilapok terjedelmét, ezzel szemben megemelték tíz évre a kötelező általános oktatást. Kinevezték az ország háború utáni történelmének első államelnökét (igaz, tizenöt év múlva géppisztolyokkal vonták meg tőle a bizalmat).

És harminc éve? A városban hat mozi működött. És egy fizetéses poliklinika. Áprilisban a közüzemek igazgatóhelyettese bejelentette: a Helyi Szállítási Vállalat 1985 decemberében elindítja az első trolijáratot. Júniusban Ioan Ungur első titkár lett és tett bejelentést, miszerint ő volt az utolsó ungur, aki letelepedési jogot kapott a megyében. Megindult a forgalom az új Maros-hídon. Decemberben már délután 2 és 4 között nem volt villany a lakásokban. Meleg víz sem. Kinevezték az orvosi egyetem első, nem magyar nemzetiségű rektorát. A tanárképzőt almérnökképzővé minősítették át.
Nos, ebből a néhány mondatból is megállapítható, mikor is kezdtünk lefele csúszni. Ma már nem számoljuk azt az egy korcsolyapályát, a bankokat – ugyan ki tudna annyit összeszámolni? –, nem a mozikat (egy maradt a hétből), a somostetői színházat is elvitte az enyészet, miképpen a Lázár Ödön parkot, meg a békás szökőkutat, a Ritz-fürdőre már csak az igazán jó memóriájúak emlékeznek, a napilapokat nem szüntetik meg, meghalnak azok maguktól, trolibuszt nézni pedig Medgyesre, Kolozsvárra vagy a székesfővárosba utazunk.

Sic transit gloria mundi – így múlik el a világ dicsősége.