Jézus feltámadását ünnepeljük. A magunk módján. Aki egyféleképpen vallásos, az részt vesz az ünnepi istentiszteleten, aki másféleképpen vallásos, annak az ünnepi mise fényes, zengő-bongó feltámadási szertartással és világra szóló körmenettel folytatódik. Hiszen éppen ez a körmenet, vagy ahogy egynéhány helyen nevezik, a „kikerülés” értelme és lényege: a feltámadás hírét, örömét kivinni a nagyvilágba. Ünnepel a tételes vallásokon túli szélesebb réteg is, ha mással nem, hát legalább a bőségesebb, gazdagabb, finomabb ételekkel. A nagy általánosságban azonban a szokások megtartásával ünnepelnek, ünnepelünk, és ebben benne van az említett vallásos motívum és minden más is, amit előszeretettel nevezünk hagyománynak.

Pedig a szokások már nagyon sok esetben csak éppen köszönő viszonyban vannak a hagyománnyal, vagy még abban sem. A Hagyományt bennünk hamar felváltotta a szokások sorozata. A Hagyomány ugyanis a Lényegre vonatkozó tudás átadása. A Lényeg pedig maga a Lét, a Valóság, az Élet, az az élet, ami nem ér véget a földi elmúlással. Az erről való tényleges tudásunk azonban nagyon összezsugorodott. A vallási tételeket meg lehetett tanulni, szükség esetén, mint a leckét, fel lehetett mondani, azonban egyre távolabb kerültek a mindennapok lényeget érintő döntéseitől. Tanították Isten szabadító erejét, hiszen az Egyiptomból való szabadulás a nemzetté válásukban is nagy szerepet játszott, de hogy ez az isteni szabadító erő valami személyesebbet is jelent, ami a lelki felszabadulást is eredményezi, az már kimaradt az életükből. A tételes vallás képviselői Jézus korában is erről beszéltek, szavakkal ezekre a tételekre tanították a jónépet, a Lényeget azonban képtelenek voltak átadni, mert ők maguk is másképpen éltek. Hirdették az istenfélelmet, de ők maguk nem Istent, hanem a hatalmi pozíciójukat félték és féltették, amit hol vallásosságba, hol a nemzet ügyeivel való törődésbe öltöztettek. Nem riadtak vissza a hamis tanúk beszervezésétől, de még a kitervelt gyilkosságtól sem. Így, az Istenre, Létre, Lényegre vonatkozó tanításuk megkövetelése szokásokba merevedett, amit aztán számon lehetett kérni, ami alapján lemérhetőnek tartották az ember vallásosságát és olykor meggyőződését is.

A Lényegre vonatkozó tudást Jézusnál fedezzük fel. Ő amikor tanított, úgy beszélt, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók. Hatalmával azonban nem villogott, nem a maga társadalmi pozícióját építgette, aztán a végén nem magát védte, hanem szolgált: gyógyított, halottat támasztott fel, kenyeret szaporított, a vizet borrá változtatta. Hatalma arra is feljogosította, hogy átlépje a pusztán álerkölcsi és történelmi sémákat, és az embert nézze. Így állt szóba a szamariai asszonnyal, hagyta, hogy a magdalai Mária lábaira boruljon a vezető prominensek asztaltársasága közepette, és baráti, ígérő szót váltson a helyzetét helyesen felismerő, önmaga bűnét beismerő latorral. Hatalma az a szeretet volt, amivel az embert kereste, mentette és szolgálta. Belső szabadságra lelt az, aki megértette őt. Jézus nem böjtöltette a törvény betűje szerint tanítványait, de éberségre nevelte. A böjt ugyanis az éberség eszköze. Tudta, hogy amikor majd a „vőlegény”, azaz ő nem lesz tanítványai közvetlen közelében, akkor nekik majd nagyon oda kell figyelniük, ébernek kell lenniük ahhoz, hogy vissza ne zuhanjanak a lélek nélküli törvénykezés kőtömbjei közé. Botlásaikban is inkább megértéssel, mint elítéléssel viszonyult hozzájuk. A tagadó Pétert például egyetlen pillantásával bánatra indította és fel is oldozta. Ez az igazi hatalom, a szeretet hatalma! Megértéssel fogadta a halála utáni értetlenségüket is, amikor saját tanítványai szájából kellett hallania: „pedig mi azt hittük, ő váltja meg Izraelt”.

Hogy a Feltámadás miként történhetett, azt nem tudjuk, és valószínű nem is azt kell tudnunk, hanem azt, hogy az apostolok, az asszonyok, a tanítványok a borzalmakat követő harmadik napon ezzel a személyes Szeretettel, Hatalommal találkoztak ismét. Valósággá lett számukra, hogy a Feltámadás nem a halált kitervelők és okozókra vonatkozó fenyegetés, amolyan visszavágó, hanem e Szeretet és Hatalom megsemmisíthetetlenségének a megnyilvánulása.

Ha ennek kapcsán ismét csak megtartandó szokásokkal találjuk szembe magunkat, ne csodálkozzunk, ha várat magára a személyes hitreébredés, az igazi Feltámadás.