Közeleg karácsony, és ezt abból is észre lehet venni, hogy felhívások, plakátok ötlenek a szemünkbe: segítsük a rászorulókat. Adakozzunk, ruhát, könyvet, élelmiszert, hogy ezen a nagy ünnepen megszépíthessük azoknak az ünnepét is, akiknek nem futja ajándékokra, nincs tüzelőjük, nem jutnak finom falatokhoz. Jó ez, hogy másokkal is törődhetünk, illetve törődhetnénk. Mert bármennyire tudjuk is, hogy a rászoruló családok meg az egyedül élő idősek gondjain elsősorban az államnak kellene segítenie, valahogy rögzült bennünk a gondolat: nem jut nekik a nagy zsákból. Abból a nagy zsákból, amibe a mi kis lejecskéinket is beleszámolják, adókból, illetékekből, büntetésekből, miegymásból.

Ám hogyan is várhatjuk el, hogy azok legyenek szociálisan érzékenyek, akik maguk sem élnek jól? Akik számolgatják a pénzecskéjüket: erre futja, arra meg már nem jut. Akik maguktól vonják meg azt, amit másoknak adnak. Mégis adnak, még ha nem is tömegével állunk az adakozók sorában.
Az jutott eszembe, mennyi mindent elpocsékol csak egyetlen ember is egy év során… Mert a sületlen kenyér, a főzés közben összement tej, a savótól keserű vaj pocsékba megy, mint mondani szoktuk. Annak árát általában nem kapjuk vissza. Pedig ugyanannyit fizetünk az ilyen termékekért, mint ha kitűnő minőségűek lennének. És még szóba sem jött az úgynevezett hobbi minőségű sok ócskaság, amit üzletekben vásárolunk meg, azzal az illúzióval, hogy olcsón jutottunk hozzá. Vagyis takarékoskodunk. Nagy csábítás az ilyesmi, sok esetben akkor is megvásároljuk, ha nincs nagy szükségünk rá, mert hát olcsóbb, és lecsapunk az ilyen termékekre. Még a rokont, barátot, szomszédot is felhívjuk, szólunk: itt ez vagy az olcsó, akciós. Ez tényleg akció: megveszünk valamit mint teljes értékű árut, aztán hamarosan kiderül, hogy kidobtuk a pénzünket, mert az első használat után tönkremegy, mert nem működik, mert szétesik a kezünkben… Következik az önmarcangoló szitkozódás, magunkat okoljuk érte, és eszünkbe sem jut, hogy visszakérjük az árát, ha már semmire sem jó a megvásárolt valami.

Egyszóval pazarlunk, mégpedig úgy, hogy nem is vagyunk tudatában. Emlegethetik az öntudatos vásárlói magatartást, esetleg annyit szűrünk le magunknak, hogy amit olcsón adnak, az nem jó minőségű, és ilyesmiért ne adjunk pénzt. Mit is tehetnénk? Csak azt vásároljuk meg olcsón, amit már kipróbáltunk, és kiderült, hogy nem a legócskább holmi. Minden van már ezek közt: öngyújtó, laska, hagyományos zakuszka, sonkaszalámi, zokni, zöldségpucoló meg könyv, cipzáros táska, csizma, mázas kerámia…

Érdemes lenne felírnunk, hogy mennyi pénzt dobunk ki az ablakon ily módon. Úgy, hogy megtévesztenek, vagy magunkat tévesztjük meg. Mi lenne, ha ez a pénz a zsebünkben maradna? És ha ebből jótékonykodnánk karácsony előtt?

Aki még manapság is komolyan veszi, hogy az ember társadalmi lény, abban megvan az igény, hogy másokon segítsen. Azokon, akik háromszázötven lej vagy még ennél is kevesebb nyugdíjból élnek, akik nem tudják ruházni gyermekeiket, akik munkaképtelenekké váltak, akik öt éve fizetik olyan mosógép részleteit, amelynek árából alig törlesztettek, mert a pénzt kamatra fizették ki eddig.
Akinek kevese van, az tudja, milyen helyzetben vannak azok, akiknek szűkölködniük kell. Ám a karácsony elmúltával vajon megoldódik az összes ilyen gond?

A kérdés költői, mert tudjuk a választ. Az adakozóban talán felvetül: ennyiből is tudok adni másoknak, tehát adok, mert én is kerülhetek ilyen helyzetbe. Mintha a lelkiismeretünket nyugtatgatnánk. Jövő karácsonyig…