Hatnak-e manapság a múlt nagy példái? Van-e a régi korok történéseinek a jelen embere számára érvényes üzenetük? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok felvetülése nem véletlen Szent István napján. Az évezrednél régebbi magyar állam létrejötte és megerősödése a határozott jellemű, erőskezű uralkodóhoz köthető. Nincs a földkerekségen olyan nép, nemzet, amely időnként ne gondolná át, hogy az elődök példái, ránk maradt, esetleg írásban is megfogalmazott eszméi követhetők-e. És vállalhatók-e? Netán meg kell tagadni azokat, esetleg újra kell fogalmazni a ma embere érdekében. 

A magyarok első királya nagy döntést hozott: országa nem a keleti hagyományokat képviseli, élteti tovább, hanem a nyugati birodalmakhoz közelítve egy más kultúrkörben, számára új viszonyok közepette a környező országok mércéjével mérve erősödik meg, vagy elsodorhatják a történelem akkor is gyakori viharai. István szembeszegült az érvényes magyar uralkodói szokásjoggal, és nem a rokonságból származó, arra érdemes idősebb személynek kívánta átadni a trónt, hanem fiának, Imre hercegnek. Őt módszeresen készítette fel a rá váró feladatokra, az ifjút megtette Erdély hercegének, kormányzójának, ahogyan később mondták. Szellemi hagyatékának tekintjük a fia részére írásban rögzített alapelveket, melyeket törvényeknek nevezünk. A pár éve Székelyudvarhelyen újra kiadott, eredetileg latin nyelvű, magyarul Szent István király intelmei Imre herceghez című munka nem terjedelmes: csupán kis füzet, fejezetekre osztva, mondhatnánk, szakterületenként. 

Összegezve úgy fogalmazhatunk, hogy intelmei nemzetmegtartó erővel bírtak. Az ország, az egyház, a magántulajdon védelme különösen fontos ebből a szempontból. Királyunk Imrének azt is javallotta: sose ítélkezzen elhamarkodottan, gyakorolja az erényeket, és ezek közt a megbocsátásnak is helye van.

Manapság még a legkisebb országnak sincs ehhez hasonlóan rövid törvénykönyve. Mégis csodálatos, hogy ezek az alapelvek alkalmasak voltak egy nagy ország irányítására. Imre korai halála után a trónra kerülő uralkodók forgathatták haszonnal az Intelmeket, illetve ki is egészítették, újrafogalmazták, miként Szent László is tette. Vagy akár az igazságos Mátyás királyságát is példaként említhetjük, amely az akkori Európa egyik legerősebb, leghatalmasabb birodalmává lett, egy ideig Bécs székhellyel.

Jó ország lehetett az, ahol egy kis füzetben is megférő törvények alapján kormányozni, uralkodni lehetett. Egyértelműek, ennél fogva nem volt szükség hatalmas intézményrendszerre ahhoz, hogy alkalmazzák. Azóta persze megváltozott a helyzet, de ma már az egyén eltéved a törvények, rendelkezések, sürgősségi rendeletek előírásai közt, és szakemberre van szüksége, ha a törvényességgel baja akad, ha igazát kell bizonygatnia.

Kevés és jó, betartatható törvény is elég volt egykor a biztonsághoz, az igazság diadalra juttatásához. Ugyan megkérdezhetném, miért nem így van ma is, ám ki az, aki erre elfogadható választ adna?

És mi a tanulság számunkra mindebből? Attól függ, hogy a törvényességnek melyik oldalán állunk. Aki fondorlatoskodik, annak kapóra jön a sok betű, mert rést keres köztük. De miért is kellene nekünk szekérderéknyi papírra feljegyzett törvényt ismernünk, ha senki, semmi ellen nem kívánunk véteni?

Korábban a tízparancsolat is megfelelő számú alapelvet tartalmazott, István királyunké ennél több ugyan, de bárki végigolvashatja egy ültében is. Feltétlenül tegye meg, aki eddig elmulasztotta!