Ukrajna nincs messze tőlünk. Se a földrajzi távolságot tekintve, se mint háborús helyzet. Amikor kirobbant az ügy, nagy sápadozás történt az Ukrajnával szomszédos kelet-európai államokban, mert lépésnyire volt tőlünk a háború. Azóta naponta lőnek ki ártatlan embereket, olyanokat, mint mi, mint az édesanyánk, a testvérünk, a szomszédunk. Mi pedig már a híreket sem hallgatjuk végig erről. Nem itt van, nem itt lőnek, nem minket lőnek – mintha a háború, az éhezés sosem terjedhetne túl egy ország határain. És nem teszünk semmit. Pedig háromezernél több ártatlan embert lőttek ott agyon eddig.

Már elfelejtettük, hogy a nyolcvanas évek végén, ha valamelyik nyugati államban a román követség előtt tüntettek, az milyen reményeket ébresztett bennünk? És milyen érzés megtapasztalni, hogy a legnyomorúbb helyzetben is valakik törődnek velünk? Vajon miért nem törődünk a szomszédainkkal? Miért nem mondjuk ki: nem kell nekünk ilyen helyzet, és nem akarjuk, hogy mi is Ukrajnává változzunk, a leszegényített kis székely meg román falvainkkal? Mire jó a sokat emlegetett szólásszabadság, ha csak papíron létezik?

Azzal áltatjuk magunkat, hogy majd karácsonyra, békés jótékonykodásként, ajándékot küldünk az ukrajnaiaknak? Már azoknak, akik addig élve megmaradnak…

Azért nem teszünk semmit, mert gyávák lettünk. Könnyebb azt várni, hogy majd valaki más mondja ki elsőnek, és tegyen is az ügy érdekében. Később, az újságot olvasva, csöndesen bólogatunk, kényelmes székünkben ülve. Hogy mi megmondtuk előre. Igaz, csak magunkban. De vajon miért nem hangosan?

Mert mi az, ami nem érthető ezzel kapcsolatban? Ukrajnában naponta lőnek ki civileket, csak azért, mert valakik háborúsdit akarnak játszani. Hogy kik? A politikusok. Miért nem merjük kimondani, hogy aki háborúzni akar, az nélkülünk tegye? Építsenek egy komoly harcteret, akár EU-s pályázatból, ha nincs elég pénzük hozzá szegénykéknek, és menjenek oda a politikusok, öltözzenek be, vegyék a parittyáikat vagy lézerfegyvereiket, és játsszák ők a háborúsdit! Aztán majd ha nagyon izgalmas dolgot művelnek, aki nagyon kíváncsi, befizet és jó helyet keres a lelátón.

Az utóbbi száz esztendőben többen haltak meg háborúkban, mint eleddig az egész emberiség történetében, ezt számolták ki a tudósok. Mégis folyton harcolnak, mert a fegyver és a gyógyszer a legjobban eladható árucikk a világon. Mi meg tűrjük, mint marhák a légycsípést, pedig embernek nevezzük magunkat. Hol van az ENSZ, az egyházak, a békeharcosok? Úgy tudom, a jelenlegi amerikai elnök is béke Nobel-díjat kapott pár éve…

Ukrajna ma szomszédos államunk, de ha átterjedne a háború hozzánk vagy valamelyik más államba, a világnak teljesen mindegy lesz, hogy Ukrajna mellett melyik másik ország nevét említik majd. És hogy hol lőnek agyon ártatlan lakosokat. Addig megtervezhetjük a saját Ukrajnánkat, ha már semmit nem teszünk ellene, vagy a harmadik világháborút. Megrendelhetjük az emlékoszlopokat is, mert ha minket is kilőnek, senki nem fog majd ránk emlékezni.

Megemlékezünk az első világháború századik évfordulójáról, ami nem a mi háborúnk volt, hanem az is a politikusoké, közben a szomszéd államban élesben folyik a háború: agyonlövik az utcán a kenyérért induló édesanyát, vére összefröcsköli a gyerekkocsit. De hasonló dolgok történnek Afrikában is. Ezekről sosem olvashatunk a pártújságokban, az úgynevezett fősodratú médiában. Vajon száz évnek kell eltelnie ahhoz is, hogy az ukrajnai helyzetre odafigyeljünk?