Világéletemben utáltam a sunyi embert. Undorodom, ha azt látom, hallom: valaki hogyan sunyizik, sunyít. Ők a kis élelmesek. Akik úgy oldanak meg valamit, hogy közben nem szégyellik magukat. Akik inkább megalázkodnak, mint hogy végigállják a sort az üzletben.

Mert sor ma is van. Nem sokszor. Néha, de van. És ha van sor, akkor értelemszerűen olyannak is lenni kell, aki a sor végén vár. Mindenki kerül a sor végére, és néha ott találkozunk a sunyisággal.

Mint legutóbb is. Egyik áruházban nem akaródzott a hosszú sor végére beállni, inkább még szétnéztem. Hogy később kisebb sor végére kelljen beállnom. Úgy is lett. Már felénél tartottam, közben gyarapodott mögöttem a sor, amikor valaki csak úgy beállt elém. Sunyin, nyakát behúzva. Se szó, se beszéd. Annyit sem mondott: bocsánat, sietek. Vagy valami hasonlót. Éppenséggel hátra sem nézett. Mintha őt megilletné, hogy ne állja végig azt a sort. Szóltam neki. Csak úgy parasztosan, hogy hátranézzen és észrevegyen minket, azt a hat-hét embert, aki elé beállt. De nem. Mondom félhangosan: Süket a hely. A mellettem álló idős nő elmosolyodott, és bólintott. Ő nem szólt, ennélfogva, rosszul értelmezett felelősséggel, ismét szóltam. Tárgyszerűen, csak annyit: nem ott a sor vége. Semmi válasz, még egy tekintet se, még bár egy féloldalas hátrafordulás se… Újból szóltam, akkor már erélyesebben, hogy mi is itt hátul mind sorban állunk. Semmi. Odaszóltam a pénztáros kisasszonynak: ha csak úgy be lehet elénk állni, akkor én itthagyom az árut, és nem vásárolok itt. Legyen igazság, vagy hívjon egy rendfenntartót. A kisasszony, talán szintén rosszul értelmezett igazságérzetéből kifolyólag (talán mert mást nem tehetett, ám nem is neki kellett volna intézkednie), rászólt arra az elénk tolakodó valakire, hogy álljon a sor végére. Magában méltatlankodva fordult hátra, morogva, erre annyit jegyeztem meg, hogy ha bár annyit szólt volna, hogy elnézést, sietek, vagy valami hasonlót, akkor egy szavam sem lenne. Hátrább állt, kettővel mögém. De akkor sem a sor végére… És hogy nekem nem mindegy? Nekem akkor már egyáltalán nem volt mindegy. Már a pénztárhoz értem, és félig önigazolásként, félig a helyzet magyarázásaként mondtam: jó lenne, ha igazság lenne.

Hát nem lett igazság. A sunyi valaki hamar felfogta, hogy itt egyedül velem van baja, illetve egészen pontosan nekem vele. Akik elé beállt, azok is rendre utasították, de nem állt akkor sem a sor végére… Szerettem volna meg nem történtté tenni a dolgokat, apróságokért igazán kár felhúzni magunkat, de itt lényegében nem apróságról volt szó, hanem apróbb igazságtalanságról. Azt pedig nem hagyhatom annyiban, még akkor sem, ha más eltűri, és ezzel lábat ad a sunyiságnak. Én nem.

Amíg a szatyorba csomagoltam, a sunyi valakit is kiszolgálták, még ha mások a sorban méltatlankodtak is emiatt. Az idős nő mögött egy gyönyörű, sötét szemű lány állt, ő semmit nem szólt, mögötte egy idősebb házaspár azonban igen. A sunyi valaki odajött hozzám, és azt mondta, én ugye nem a polgármester vagyok, úgyhogy van időm, csomagolni, rakosgatni. Mondtam volna, hogy neki ehhez semmi köze, de már továbbindult és visszamorgott, visszakáromkodott. Rám és mindenkire, aki elé bevágódott a sorba.
Nem ütöttem orrba a sunyi valakit, bár jólesett volna. Nekem. És más is hallgatott. Ezért is gondolom, hogy a sunyiság ellen egyelőre keveset tehetünk. Ám jó lenne, ha mindannyian tennénk valami keveset, ha jót akarunk ebben a világban.